EB felkészülés: záróbejegyzés

Úgy fog ez kinézni, hogy hétfőn estefelé leutazok Szolnokra  - előtte elpaterolom a kutyát, elmegyek kozmetikushoz -, ott alszok valahol, aztán reggel 6 körül kisbusszal indulunk neki a 10 órás útnak. 

Heten leszünk az autóban, ebből csak a sofőrt ismerem - egy Sifu - , remélem, a többiek is jóarcok, vagy legalább nem énekelnek az úton.

Szerintem ma gyakoroltam a verseny előtt utoljára a Márga utcai teremben, aztán ki tudja, lehet, hogy vasárnap még mozgok ott egy kicsit.

Jó lett volna, ha hamarabb felfedezem ezt a lehetőséget, és elkezdek ott edzeni. Mondjuk az kérdéses, hogy mennyire lett volna időm kimászkálni oda. Az, hogy a kínai mesterek olykor besétálnak, mozgolódnak mellettem, egész komoly tartalék erőket felszabadít. 

Amikor elkezdtem a felkészülést, a botot éreztem erősnek, biztosnak. Most teljesen megfordult az állás, a szablyás formagyakorlatomat érzem jobbnak. Akkor is, ha a versenyeken általában a botformával hozom az aranyat.

Bárhogy is nézzük, csak a szablyához kaptam edzői segítséget, hónapok óta azt gyakoroltam a "generál" edzéseken. Forgatások, ji ben gongok, formarészletek, majd maga a teljes gyakorlat. Bár ezt megcsináltam önállóan a bottal is, azért teljesen más, ha egy külső szem nézi, és tudja jelezni a hibákat. Na meg bottal csak kint edzhettem, és nagykabátban messze nem volt olyan egyszerű. Nem csak maga a mozgás: már bemelegíteni se tudtam annyira a csikorgó hidegekben, így merevebb izmokkal gyakoroltam. 

Vagy más lehet a gond? A botot férfias fegyvernek tartják a kungfuban, wushuban, erő kell hozzá, meg a fickó-testalkat jobban passzol ehhez, azt mondják. Elértem volna a határt, ameddig el tudok jutni ezzel a fegyverrel?

Ne hinném. Nem tudom. Az idő majd eldönti :)

A verseny időbeosztásáról semmi infó nincs, nem tudjuk, lesznek-e selejtezők, vagy egyáltalán hogy melyik napokon lesznek a kategóriáink. 

Mégis, már teljesen nyugodt vagyok, vagy inkább jólesően izgatott kicsit. Várom, kíváncsi vagyok. Látni akarok veszett jó kungfusokat, ki akarom próbálni, milyen az, amikor húszan indulunk egy kategóriában. Huszadik leszek? Tizenötödik? Vagy dobogós?

Fogalmam sincs, milyenek lesznek az "ellenfeleim", és mit hoznak; tehetséget, akrobatikus tudást, kiemelkedő képességeket?

Amit én viszek magammal, a bőrönd és a fegyverek mellett: több hónapnyi gyakorlás, több óra edzés minden nap,több százszor megcsinált formagyakorlatok - térdig érő hóban, jégben, esőben, viharban, sárban, hajnalban, sötétben, egyetem előtt és munka után, buli helyett, olykor fogakat csikorgatva, nem törődve azokkal, akik hülyének néztek, akik le akartak beszélni arról, hogy aznap is felvegyem az edzőcipőm, és elinduljak gyakorolni.

Nem tudom, hogy a mozgásom mennyit fejlődött ezalatt, még az is lehet, hogy keveset, de ami biztos: én rengeteget erősödtem. 

Már tudom, hogy tényleg nincs olyan helyzet, körülmény, ami elég jó kifogás lenne ahhoz, hogy ne eddzen valaki. Ha edzeni akarsz, akkor mínusz 10 fokban, szélben, és esőben is tudsz. 

Akkor is, ha előző nap a szó legszorosabb értelmében a földre küldtek.

Nem lehet a megfelelő körülményekre várni, azt kell elfogadni, ami van, és ahhoz kell alkalmazkodni. Épp szakad az eső, és csúszik minden? Akkor vastagabb talpú cipő, vízhatlan kabát, és az ugrások helyett a stabil állásokra koncentrálok aznap, ennyi. 

Ezt viszem magammal, ez lesz velem akkor, amikor kiállok a pástra: ott lesz velem minden egyes perc, amit ezzel a munkával töltöttem, amikor megküzdöttem magammal.

Lelkileg, mentálisan megélni egy ilyen felkészülést - talán épp olyan nehéz, mint a fizikai része.

Főleg, mert könnyen egyedül marad az ember. 

Azok, akik nem sportolnak, vagy épp kungfuznak, de csak hobbiszinten, lenyomják a heti 2-3, esetleg 4 edzésüket, azoknak ha beszélnék a felmerülő problémákról, érzésekről, nem értik meg. A sportpszichológus nyugtatott meg, hogy ez teljesen rendben van így, vagyis ez a normális a komolyabb szinten versenyzőknél. 

Volt holtpont is: amikor már egyszerűen megzuhantam a rám pakolt terhek és elvárások alatt, és gyűlöltem az egészet. Sztorizhatnék, milyen, amikor edzés végén a tüneménykedves edzőtárs megsimogatja a buksim, és abban a pillanatban már jön is az edzőtől: "Azt hiszed, Romániában is lesz valaki, aki simogatja majd a fejed?" 

Az utolsó két hétben - a mélypont elérése után - könnyebb lett. 

Na meg amire még jó volt ez az időszak: rájöttem, hogy én nem tudnék hosszú távon így edzeni, csak 1-2 formagyakorlatra koncentrálva. Még ha egy évtized is kellene ahhoz, hogy pl. a botformám olyan legyen, amilyennek szeretném, akkor is túl monoton ez nekem, túl kevés, túl szabályozott.

Szenzoros élménykereső vagyok, sziasztok. Nem véletlen, hogy imádom az extrém sportokat, a zuhanást, repülést. Meg az se, hogy az én nagy részében, versenytől függetlenül napi 2x edzek. Csak mindig mást, amihez épp kedvem van. 

Na meg az se véletlen, hogy bár a legtöbben nem értik, de én a két suli, munka és alapítványi meló, na meg a napi 2 edzés mellett még simán jól érzem magam. Egyszerűen veszett sok energiám van, amit a legjobban mozgással tudok kordában tartani. Valamennyire. Bármilyen mozgással :) 

(Akadt már olyan, aki elbírt ezzel, sőt: jó kezekben simán megszelídíthető vagyok, akkor lejjebb is adtam a pörgésből. Lesz még ilyen vajon? )

Tehát mentálisan ezért is volt megterhelő ez az időszak, mert amikor teljesen másra vágytam, új ingereket akartam, akkor is ugyanaz volt a menü: szablya és bot, ettől merültem ki.

Legközelebb már az EB után írok csak, aki drukkol nekem, annak köszi, szilvásgombóccal lehet várni itthon. Ha jó helyezést érek el, ünnepelünk, ha nem, akkor meg sírva vigadunk - rosszul ebből már nem jövünk ki :)

Komolyan az első dolgom lesz egy hajnalig táncolós buli.  Amikor másnap izomláz van a csípőd környékén, de kit érdekel, mert addig lazulsz az ágyban, amíg csak akarsz. Uhh, de rég volt ilyen.