Ínyenceknek

Ha van 20 perc szabadidőd például két tétel tanulása között, ill. van boxzsákod otthon, akkor próbáld ki:

• 1 perc lengyelboksz a zsákon, annyira pörgetve, amennyire csak tudod (erő és veszett gyorsaság együtt: a zsák 45 fokos szögből ne tudjon visszajönni)

mihelyt vége, azonnal:

• 1 perc mabu, vízszintes combbal

...aztán az 1 perc lejárta után azonnal vissza a zsákhoz, és mehet megint a lengyel.

Összesen 10x, azaz 10x1 perc lengyel és 10x1 perc mabu.

Pihenő nincs,illetve a két teljesen eltérő (teljesen statikus vs. iszonyúan dinamikus) gyakorlat jelenti a pihenést.. :) 

Le a láncokkal

Így télen jóval kevesebbet tudok gyakorolni, az időjárás és a sötét nagyon lekorlátozza a lehetőségeket. Ezen a héten napi 24 órát kellene tanulnom (és mellette valamikor dolgozni is, hm), szóval egyértelmű, hogy nem tudok pl. kiutazni Érdre edzeni, amivel majdnem 5 órám elmenne. Szóval kitaláltam, hogy lépcsőzök vagy futok ma, egy kis botforgatással utána - erre nem leesik a hó reggelre? 

Hát köszi.

Télen fejben gyakorol az ember, sokat.  Akárhol lehet.

Átgondolni a tanultakat, végigfutni agyban egy formagyakorlaton, eltörpölni azon, mitől tetszett annyira egy orosz versenyző mozgása, mit lehetne belőle átvenni,  a buszon ülve láblógatás közben figyelni a térdizület és a combizmok mozgását, elgondolkodni, hogyan is kellene csinálni az alapállást, hogy pl. ez a kettő jól dolgozzon... Visszagondolni küzdelmekre, kívülről nézni magunkat, mit lehetett volna csinálni egy-egy szituációban.  

Nekem ez utóbbi például szinteket dobott a sandás képességeimen.

És másképp is lehet, kell edzeni, gyakorolni, tanulni. Magunkat, a személyiségünket, a reakcióinkat, szokásainkat figyelve: mi az, ami gátol? 

Mert hiába képes valamire a tested, ha Te nem hiszed el, vagy nem vagy képes érvényesülni.

Nagy dolgokra jöhet így rá az ember.

"Amikor félsz, húzd ki a kardodat. Ragadd meg és kaszabolj le mindent ami gátol. Le a megbánással és a félelmekkel. "

Ideje levetni a pórázt, nyakörvet, mellyel magamat kötöttem ki, és aminek a vége is az én kezemben van. 

Új korszak következik, új, az eddigieknél jóval meredekebb  hegyeket fogok megmászni, de már tudom a technikát, nem sebzi fel a lábamat a szikla, könnyed, szabad léptekkel haladok felfelé - minden pillanatát élvezve az útnak.

Cage

Jézusom, de rég volt már, hogy azzal töltöttem a hétvégéket, hogy repülőgépből ugráltam ki ejtőernyővel...

Imádtam.

Tandemet sosem ugrottam, már az első is önálló volt. Így nem az önfeledt zuhanásról szólt, hanem.. hm, először a rettegésről:) 

Mert kiugrik az ember több ezer méter magasról, és onnantól kezdve csak magára számíthat. Senki nem segít, senki nem oldja meg a helyzetet, nem csukhatod be a szemed rémülten, nincs mibe kapaszkodni. Ha hibázol, nagy eséllyel meghalsz. A koncentrációt, precizitást veszettül jól fejleszti.

Maga a kiugrás... az a pillanat, amikor a lábad elhagyja a biztos pontot, és a szél már tép is le, a szívverés kegyetlenül felgyorsul, az életösztön miatt kapálóznál, de csak a hihetetlen mélység van alattad...

Amúgy a szegedi ejtőernyős képzés, és az ugrások lebonyolítása így utólag visszagondolva horrorisztikus volt. Mai fejjel már nem vállalnám be, konkrétan az életünkkel játszottunk.

Kezdőként fogalmunk nem volt arról, hogyan kell jól ernyőt hajtogatni, mégis nekünk kellett csinálni, és az egymás által hajtogatott ernyőkkel ugrottunk... Mindig leizzadtam, amikor valaki az általam bénán összehajtogatott ernyővel ment ugrani. Féltem, hogy nem nyílik ki, összegabalyodnak a zsinórok.

(note: elvileg csak oktató, vagy olyasvalaki hajtogathat ernyőt - úgy, hogy azzal aztán ugranak - aki vizsgázik ebből).

A felszerelésekkel is gond volt, egyszer hibás magasságmérőt kaptam: kiugrottam 2000 méter magasan, ránéztem a magmérőre, és 3500 métert mutatott. Tudni kell, hogy kezdőként a legfontosabb (az ernyő sikeres kinyílása után), hogy minden percben tudd, milyen magasan vagy. Tudjuk, mikor kell elkezdeni becélozni a leszállóhelyet, széllel szembe fordulni, mikor kell behúzni a féket. Ez utóbbit ha túl korán teszed meg, akkor gyakorlatilag lezuhansz 10-20 méter magasból, ami nem vicces. 

Velem megtörtént...

Mindettől függetlenül hiányzik az a hangulat, és az a szintű adrenalinlöket. Azóta siklóernyőztem (azt csak tandemben), bungeeztam (az jó móka).

Nagyon szomjazom az ilyen élményekre, amikor kilépek a komfortzónából, a biztonságból, de nem hajtós edzésmunka, hanem extrém érzékelés, észlelés, megélés miatt.

Ha másképp nem, de kicsiben folyton keresem ezt: ezért találok ki mindig új edzésmódszereket is, akár csak egyetlen izomcsoport edzésére - mert nagyon hamar megunom a megszokott dolgokat.  A legmagasabb szintű, legteljesebb élmény kell - a mozgásban, az ölelésben, az együttlétben, de az ízlelésben is: inkább kiadok többezer forintot egy kis tasak teáért, ami különleges, mintsem ugyanannyiért sok átlagosat vegyek.

És kellenek a kihívások, nem menőzésből toltam le a tigrissétát se a Kőműves-lépcsőn, hanem mert a sima felfutások már nem pörgették a fantáziám. A gellérthegyi futásokhoz is folyton új útvonalakat keresek.

És ezért élvezem a sparringokat, küzdelmeket is. Nem az agresszivitás, és egyebek miatt, ahogy sokan hiszik. A játékot szeretem benne, az izgalmat: na, most ki lesz ügyesebb? Ki lesz gyorsabb? Mit fog mozdulni? Ha megközelítem, és támadok, sikerül, vagy rosszul járok és bekapok pár ütést? 

Amúgy nem könnyű ezzel együttélni:) 

Pl. egy unalmas előadáson én nem tudok üveges szemekkel elbambulni, mint ahogy a legtöbben teszik, így élve túl.

Én nekiállok rajzolni, olvasni, ha van rá mód, ha nem, akkor nagyon szenvedek, kiakadok, mocorgok. Kell az inger, legalább az előadásmód legyen érdekes, ha már a téma nem az.  

Olyat találni, aki társam is mindebben, na az meg végképp nem könnyű. A legtöbben visszahúzni akarnak, vagy azért mosolyogva "csodálják" a sok energiámat, de nem érnek utol. Én pedig úgy érzem, mintha egy lufi lennék, ami repülne felfelé, míg a másik lentről néz. 

Olyan kell, aki velem repül...

EB

Április 8-tól:  EWUF Tradícionális Európa-bajnokság.

Két kategóriában (hosszúfegyveres és rövidfegyveres formagyakorlattal) fogok indulni. A bot rendben lesz (ha addigra szerzek egy új botot, amit nem török el...), a szablyás formám rizikósabb. Az, amit tudok, nagyon rövid, egy ilyen komoly versenyen nem sokat ér, még ha jó is.

Írtam, hogy új formát tanulok, na az a rizikós. Veszettül jó, nagyon haladó, de nagyon erős formagyakorlat. Egyrészt jó kérdés, hogy bizonyos necces elemeket (forduló ugrórúgások, tigrisbukfenc, mindez szablyával a kézben) meg tudok-e addigra pengén tanulni, másrészt be tudom-e annyira gyakorlni az egészet, hogy ne frissen tanult, koncentrálós szaga legyen majd, hanem már ösztönből jöjjön, álmomból felébresztve is.

Ami biztos: dobogóra akarok állni az EB-n. 

Na ez most nagyon ömlesztett és sok. Én szóltam.

Hétfő

Reggel hegyfutás, de nagyon lazára véve.

Aztán itthon zsákoltam (2 perc lengyel, 2x2 perc csak bal kézzel, majd csak jobb kézzel), utána láblendítéseket, rúgásokat gyakoroltam, meg pár alap formagyakorlatot.

Nem vittem túlzásba, mert átgondoltam, hogy hmm, ma nem kell dolgoznom, tanulnom  se (dehogynem), hát "ez a nap már az ördögé". A legtöbben ezt akkor mondják, ha az egész napot lustálkodással vagy szórakozással töltik - én meg akkor, ha hagyom a világ dolgait, és egész nap annyit edzek és gyakorlok, amennyit csak lehet.

Szóval kivonatoztam Érdre már délután, 2 órás kungfu edzés következett, rengeteg ugrással, amit viszont nekem még nem kellene erőltetnem a hátam miatt. Mindegy, ebből is tanultam.

Utána sanda. Jó lett volna, ha van 10-15 perc a két edzés között, pl. megenni egy banánt, így csak ittam pár kortyot. Egyre jobban érzem az árnyékolást, régebben utáltam, olyan nevetségesnek éreztem magam, hogy a levegőbe ütök-rúgok-kalimpálok. Most már magam elé tudok képzelni egy ellenfelet, akit támadok, vagy épp aki elől elmozgok. Köszönhető ez a sok sparringnak (és a rengeteg bekapott ütésnek :D )

Hamarabb el kellett jönnöm, de a vonat meg 30 percet késett... karma?

***

Kedd

Reggel ismét hegyi móka, de nem futottam, csak felfelé másztam a hóban. Komolyan, már ezt is edzésnek éreztem (égtek a combjaim), ahogy az útról letérve a jeges, csúszós brutál meredeken mentem felfelé. Gyökkettővel haladva, leizzadva. 

Aki fitt akar lenni, vegyen kutyát, én azt mondom. Ne yorkshire terriert. 

Vizslával az ember nem tud nem mozogni.

Délután még felszöktem a Gellérthegyre, fegyverrel gyakorolni. 

Kínban voltam itthon, amikor pakoltam be a tokba a fegyvereket... Vinni akartam a botom is, a szablyám is, a kardom és a lánckorbácsot is. Régi szép idők, amikor még csak a botot forgathattam...

Imádom az összes fegyverem, de egyszerűen pofátlan nagyképűség lett volna ennyit vinni, mert egyiknek sem vagyok még "mestere", mindegyikkel külön-külön órákat kellene eltöltenem. 

Végül csak a kardot és a szablyát vittem, de csak szablyával gyakoroltam. Az új formagyakorlat, amit most tanulok - egyedül -, megköveteli magának az időt.

Este edzés,  sok kardforgatással. Nem szerettem. 

Valamiért a Lurdys teremben nagyon nem szeretek jianezni. Nincs hely, egymásra lépünk, nem tudom átadni magam a mozgásnak, nem tudom engedni a kardnak, hogy a lendület vigye, mert folyton azt kell nézni, kibe akadok bele. Egy lépésre tőlem a kezdő csoport (fegyver nélkül), arrébb a bunyósok, mellette még szól a zene is - too much. 

Ingerült, kedvetlen leszek, kb. 40%-on teljesítek. 

Ezzel kezdenem kell valamit.

***

Szerda

Reggel hegy, lépcső,  este K-val és a steptilttel megint lépcső. A combomon már gyémántot is lehetne törni lassan. Viszont ami jó: nem merevednek be az izmaim, nincs izomlázam se.

Beszélgettünk tegnap K-val, hogy milyen mókás kihívásokat tartogat még a lépcső... részemről ugye megvolt a tigrisséta lefelé, fel is töltött energiával és önbizalommal egy időre. Most az pörgeti a fantáziámat, hogy felbékázok teljes hosszon (a szakaszok között sem állok fel, ott is békaugrás), kettesével.

168 lépcsőfok.

Bele fogok kicsit halni?

1-2 héten belül meglátjuk.

***

Wow, ha ez egy igazi papírlap lenne, már kiszakadt volna a sok radírozástól. Leírom, kitörlöm, leírom, törlöm... Azt, ami fáj. Mert igazából nem ide tartozik, titeket sem a nyüszögésem érdekel, hanem hogy mit mozgolódtam, és mert nincsenek is jó szavak

Milyen jó lenne, ha a szívet, lelket is kézbe lehetne venni, kicsit megmelengetni, ahogy a kezemet melegítem fel a yixing agyag teáskannával.

Élek még

Szóval, ha már eljutottunk odáig, hogy életünkben először veszünk egy padlizsánt - tapintásra is mókás, színre is szép - akkor például vágjuk fel kockákra, dobjuk a serpenyőbe, amibe minimális olivaolajat tettünk Hm, kéne wok.

A lustaság győzött: kis zacskóban felcsíkozott káposztát (fehér és vörös) is szereztem, ez is mehet a padlizsán mellé. 

Gyorsan elő a csirkemellet, megszaglásszuk, nem romlott, fellélegzünk. Kockásítjuk, só, bors, éééés: fahéj. 

Komolyan mondom, fahéjat szórunk rá. Veszettül finom lesz.

Mehet a zöldségek mellé, jó nagy lángon megpirítjuk, nem hosszan, kiszárítva. És mivel még van egy kis babcsírasalátánk (más az illatos-omlós csirkének nem tud ellenállni, ha elmegy egy kínai étterem előtt, én a babcsírának. Imádom.), rádobjuk azt is, de már csak a legvégén. 

Pirított zöldséges, fahéjas csirkemell, 15 perc alatt, juhú. 

Nagyon kevés rizs ment mellé, de ha sok a zöldség, teljesen korrekt rizs nélkül is.

***

Ne aggódjatok,  nem fogok gyakran ilyesmit írni, csak ha igény van rá. Vagy majd megálmodom.

Az utóbbi napokban pedig annyira sok volt a dolgom - egyetem, vizsgák, meló, találkozók - hogy alig jutott időm gyakorolni. Kis mabu, lábemelések, két tétel között száz forgatás a karddal, ilyesmik.

És akár ciki, akár nem, lehet, hogy amíg tart ez a hideg, betonrafagyottjég időszak, addig edzőterembe fogok járni futni. Futógépen futni messze nem olyan élmény, és sokkal könnyebb is, de majd igyekszem kihasználni az állítható dőlésszöget, és hegyfutást játszok. 

Egyszerűen nem jó nekem ezt a hideg levegőt beszívni, 2 percenként orrot kell fújnom, és a gellérthegyi utakat nem nagyon takarítják, csupa jég az egész.

Szemellenző

A mai törpölős kérdés: ha az ember kedvesen mosolyog és köszön valakinek, aki elhatározta, hogy levegőnek néz ill. nem vesz tudomást a létezésemről (felnőtt emberről beszélünk), akkor az hosszútávon lúzerség?

S hogy mondhatja-e olyasvalaki, aki  elhatározza, hogy levegőnek néz, anélkül, hogy először személyesen próbálná tisztázni velem a félreértéseket, hogy én megbuktam az egyenesség, őszinteség, emberség kombóból?

És tényleg: én megadom a tiszteletet, köszönök, mosolygok, mintegy jelzésként: itt vagyok, beszéljünk.
Ő meg elmegy mellettem, valóban levegőnek nézve engem.

Mi a különbség kettőnk közt?

Az, hogy ő tanár. 

(Igen, ezt a bejegyzést nem kellene posztolni, de ez egy privát blog, és ha már valóban tűrök, nyelek és mosolygok, legalább ennyit engedhessek meg magamnak)

Egyik ismerősöm - hihetetlenül ügyes kungfus - azt mondja: Meg kell húzni magunkat, s tényleg nyelni. Csendben, árnyékban lenni, hogy eljussunk odáig, hogy mi majd másképp csinálhassuk.
A másik ismerősöm: "Hogy akarsz fény lenni, ha nem mersz ragyogni?"

Na, melyiküknek van igaza?
Mindkettejüknek, egyiküknek se.
"Mindenkinek van igaza."

Juthatok bármilyen magasra (vagy mélyre), sosem fogok elzárkózni attól, megadjam valakinek a lehetőséget, hogy elmondja a saját szemszögéből a dolgokat, hogy lássam az érem másik oldalát is. Vagy a gömb összes pontját:) Magamat ítélném vakságra ezzel.

És hiszem, hogy senki sem jobb, vagy több.
Nem értékesebb ember egy mester, mint az utcán alvó hajléktalan. Csak jobban kungfuzik, s valószínűleg még sok mindent jobban csinál.  De emberként nem magasabb rangú.
A mesternek is megvannak a maga emberi hibái, bűnei, rossz tulajdonságai, és amikor egyszer-egyszer elbeszélgettem egy hajléktalannal, rácsodálkoztam a bölcsességére, higgadtságára, empátiájára, türelmére.

Hogy mit akarok ezzel mondani?

Azt, hogy bár a tudást és a mögött lévő kemény munkát elismerem és nagyon tisztelem,  semmiképp sem borulok le valaki előtt csak azért, mert mester, tanár.
Csak annyira, mint minden más ember előtt.

Sanda

Bemelegítés, kis árnyékolás, aztán küzdelem, sok sok menet, párcserékkel.

• Demotiváló, hogy az rögtön az első menet bunyóban benézek egy ütést, amitől elkezd vérezni az orrom. Viszont könnyen vérzik (megpattan egy ér, kölyökkoromban 2-3 hetente előfordult), nem az ütés volt nagy.
• Motiváló, hogy 9 srác közt egyedüli lányként is bírom a tempót.
• Demotiváló, hogy bár agresszívan megyek előre, ahogy szoktam, mégis ha tisztán eltalálom az ellenfelemet, akkor megijedek, és bocsánatot kérek tőle. Hülyén is néz ki: fejberúgom az ellenfelemet, aztán aggódva: bocsánat...
  P.: "Agyonverlek, ha még egyszer ezt meglátom!"
• Motiváló, hogy az edzőm közölte, nagyon sokat fejlődtem nyár óta, és megkérdezte, járok-e valahova bunyó edzésre. Ez azért motiváló, mert nem, hónapok óta nem bunyóztam már, ősszel leálltam a sandával, mert jöttek a versenyek, a szintvizsga, ahol a formagyakorlatokkal kellett foglalkoznom.
  Fejben viszont sokat foglalkoztam a küzdelemmel - tisztul a kép.
• Demotiváló, hogy a védekezésemet még mindig gyengének érzem, amit tudok kompenzálni azzal, hogy átveszem az irányítást, folyamatosan mozgok és támadok, de ha egy hasonlóan kezdeményező, agresszív, és nálam erősebb ellenféllel kerülök szembe, akkor ez nem sokat ér. Első lépésnek el kellene érnem, hogy ha ilyen történik (folyamatos, erős ütések záporoznak fejre), akkor is tiszta maradjon a fejem, tudatom, és tartsam nyitva a szemem, lássam a lehetőségeimet.
• Motiváló, hogy pl. a lépcsőzéseknek, hegyfutásoknak köszönhetően jó az állóképességem, nem okoz gondot végigpörgetni egy menetet, sok mozgással, sok támadással. Javult a lábmunkám is, könnyed, gyors, mégis stabil. Ezt leginkább a lépcsőzésnek tudom be, az egyes-kettes-hármas felfutásoknál kezdtem kitapasztalni azt, hogyan lehet játszani a súlyponttal, hogy ne "ragadjon le" a lábam a lépcsőfokon, hanem épp csak érintse azt, s már lökje is tovább magát - mégis legyen biztos és stabil minden lépés, mert különben esés lesz a vége.
  Könnyedén váltok alapállást, ma fordított állásban is bunyóztam kicsit, amikor például akkora hegyomlással kellett küzdenem, akivel szemben csak rúgásokkal volt esélyem - mert a fejét el sem értem :) Viszont fordított alapállásban még csak a lábam erős, ha a jobb kezem van elől, kissé ügyetlennek érzem.
• Nagyon demotiváló, hogy a hátam korlátozza a mozgásomat. Nem jutottam el ma az orvoshoz, a hét elején megyek.

Sandázni jó. 

"So fuckin proud" - mondják a shaolin formagyakorlatra, és hát igen, a standard shaolin edzésen ízléses ruhában, büszke mozdulatokkal forgatjuk a fegyvert, ugrunk, formagyakorlatozunk, mely küzdelmet imitál, technikák sora tulajdonképpen. Imádom, soha nem adnám fel semmilyen küzdősportért.

Sanda edzésen pedig... izzadtságszag, vérző orr, csapzott ruha, nem éppen friss illatú kesztyűk, nem látványos, ellenben gonosz technikák, na meg az arcba csapódó ütés. 

Nekem kell ez is :)

Demotiváló lehetne, hogy végül nem én kaptam az év sportolója izémicsodát, de írtam, hogy ha nem az eredmények számítanak, hanem az egyesületek vezetőinek szavazata, akkor nincs sok esélyem. Nem bánom :)

A kungfu a fontos, az pedig az enyém. 

Hol a szárnyam?

Holnap megint doki, most olyan, akinek szívügye a kungfu: megnézi a hátamat, mert messze nem javul úgy, ahogy szeretném, és így nem tudom rendesen megtervezni az edzéseket, versenyekre készülést sem.

Ma reggel megint eljátszottam a lépcsőházzal, most sima felfutásokat toltam, kettesével szedve a lépcsőfokokat, 5x a 6. emeletre, mert tovább nincs is... 

Brutális izomláz volt ma a vádlimban, ami nálam elég ritkaság, tehát bejött a tegnapi lépcsőház-tréning... Én arra gyanakszom, hogy mivel csendes akartam lenni, nagyon figyeltem arra, hogy halk, puha legyen minden lépésem, akár időre pörgettem, akár békáztam. Ergo szinte mindig lábujjhegyen voltam, ami igencsak bedurrantja a vádlit.

Végre időt szántam a nyújtásra is, arra, hogy fejben is ott legyek, ugyanúgy, mint az edzés bármelyik szakaszában. Tudatosan lazítsam el magamat a kínszenvedős spárgázásnál.

A mai nap többi mozgolódását meg le sem írom, nincs kedvem :)

Január 10. van, jövő kedden születésnapom lesz, a számot már tényleg letagadom.

Visszagondolva, tavaly ilyenkor még mennyire máshol voltam. Ugyanebben a lakásban, ugyanezen a kanapén lóbáltam a lábam, mégis...

Tavaly ilyenkor azt gondoltam - azt volt a mindennapi valóságom, az tűnt teljesen természetesnek - hogy a következő évben esküvőm lesz.

Ehelyett...

 Tulajdonképpen rengeteget javult a kungfum,  értékes emberektől tanulhatok, nagyon jó eredményeket értem el versenyeken, na meg az alapképzés (BA diploma megvan) - mesterképzés - munka (most anyagilag is jól állok) terén.

És megvannak a célok, haladok az úton, és ahol csak lehet, a saját kis szabályom szerint: csak azt csinálom, amit szeretek, amit élvezek.

Hogy elérem-e, eljutok-e odáig, hogy kungfut taníthassak?

Ki tudja?

A ma esti rossz kedvem, fájdogáló szívem azt mondja: 

nem tudom.

Mind the lépcsőház...

Bekóstoltam a lépcsőházat, ha már egyszer nem tudtam menni lépcsőzni, meg különben is: hó van kint, nekem meg egy laza elcsúszás sem hiányzik most a fájós hátammal.

Téglaépítésű, régi, 6 emeletes társasházban lakom épp, edzésre nem túl jó lépcsőházzal: 6 lépcsőfok, kis kanyar, megint 6, kis kanyar, megint 6 -> emelet. Ergo rendesen felfutni nem lehet, mert gyakorlatilag csak kanyarodnék egyfolytában, ami már csak azért is rossz, mert féloldalasan terhelném akkor a kis testem. 

Szóval felfutás helyett a következőt találtam ki:

1 percen keresztül simán fellépés a 2. lépcsőfokra, hozzázár, le (mint amit step padon művelnek az aerobikosok), minél inkább pörgetve, 30 másodpercnél cserélve a fellépő lábat.

Zsámolyon, padon szoktuk ezt csinálni, amilyen könnyűnek tűnik, olyan fárasztó.

Utána felbékáztam 12 lépcsőfokot, 5x.

...aztán újra 1 perc fellépkedés.

Pihenő nélkül ötször csináltam meg ezt az egészet, ha jól számolom, az 5 perc intenzív fellépkedés, 300 lépcsőfoknyi békázás.

Utána békáztam még pár emeletnyit kettesével ugrálva, majd búcsút vettem a lépcsőháztól, és már a lakásban rúgásokat gyakoroltam, köríveseket és tolórúgásokat zsákon, láblendítésekből sokat.

Azt érzem, a láblendítések sokat javítanak a sandás rúgásaimon is, lazul a csípőm. Azt viszont nem tudom hova tenni, hogy zsákon simán felrúgok fejmagasságig köríves és oldalsó egyenes rúgással is, de formagyakorlatban, ergo levegőbe rúgva alig tudom csípőmagasság fölé vinni a rúgást.

Hm. 

Ezenkívül valahogy úgy alakult, hogy rengeteget mabuztam ma, nem direkt - így jött ki :) Csak röviden, 2 perceket állok mabuban, de azt viszont tényleg mélyen, szabályosan. Nézem a filmet (Cinderella Man, bokszolóról szól, tessék megnézni), felállok a kanapéról, 2 perc mabu, miközben nem is érzem, hogy jajj, ég a combom - mert a bunyósnak drukkolok a filmben.

Szóval összejött vagy 7x2 perc.

***

Hű. A héten 6 lány mondta, hogy csinálhatnék neki edzéstervet.
Nagyon remélem, hogy sikerül a sportedzői, (ill. majd egyszer a kung fu tanári vizsgák, ha eljutok odáig)  és akkor majd lehet szó ilyesmiről. Addig is szívesen megmutatom nekik a kedvenc furfangos gyakorlataimat, de azért edzéstervről szó nincsen....

Úton

Ez most pár sor erejéig meghatódós téma, pasik ne is olvassák, túl csöpögős. 

Szóval jönnek a meghívást kérő mailek, üzenetek, jópáran írtak már, hogy szeretnék olvasni ezt a blogot.

Ismerősök, olyanok is, akikről nem is hittem volna, ismeretlenek..

És amiket írtok mellé, az... komolyan van, hogy szipogva, bepárásodott kontaktlencsével ülök a gép előtt.

Számomra már az is meglepő volt, hogy egyáltalán bárkit is érdekel a szedett-vedett stílusú edzésnaplóm.

De az, hogy ez a blog (és én) motivációt, "napi léleküdítést" ad, inspirál, erőt ad, "példát mutat", vagy "van olyan jó, mint egy Bruce Lee film, már ami a motivációt illeti"...

Adni nagyon jó dolog, és kivételes lehetőség, de én mindig úgy éreztem, hogy olyan elcseszetten startoltam az életben, hogy nincs semmim, amit adhatnék, na meg azt se tudom, hogy kell. 

Hihetetlenül sokat jelent ez számomra mindaz, amit írtatok/mondtatok.

Köszönöm nektek!

***

A hátam alakul, ma már ugráltam is, de a bukfenceknél még kicsit merevnek éreztem, a vállon  átgurulás (amiben megsérült ugyebár) pedig teljesen kicsukva, egyet csináltam, nagyon fájt.

Viszont lazultam, könnye(bbe)n ment a francia spárga mindkét irányba, az angol persze még mindig nincs lent, de tekintve, hogy nem is foglalkoztam vele... Ideje lenne megcsinálni, csak ahhoz kell szeretnem a nyújtást valahogy.

Kezdek ráérezni a jianre is, kezdem megtalálni benne magamat. Mindenképp meg kell tartani a kecsesebb, elegánsabb stílust hozzá, de attól még lehet erős, dinamikus és agresszív, legalábbis én most így látom. Ez így együtt lesz gyönyörű. 

Vicces, egyetlen srác van, akinek tetszik a jianes formagyakorlata, egyáltalán a karddal való mozgása. Nem mester, nem tanár, nem is nagyon versenyez. Viszont amikor pár éve láttam, ahogy gyakorol, ledöbbentem: hát így is lehet jiennel mozogni?
Az ő kungfuja amúgy is megfog, akár pusztakezes, akár fegyveres gyakorlásról legyen szó, vagy épp sandáról. Van benne valami letisztultság, természetesség,  sallangmentesség, mögötte gyakorlatiasság és ama "fighting spirit", erő és áramlás.
Mindettől akkor is "él" a kungfuja, ha pontatlan.

***

Új szokás, egyelőre próbaszinten: egy pohár forró víz napi 3x, étkezések előtt.

Sok helyen olvastam már, hogy a kínai mesterek ezt javasolják, hát miért ne, ártani nem nagyon fog. 

A következő projekt a kávéról való leállás lesz, ma is csak egyet ittam, ez már haladás. Nagy valószínűséggel puerh teával váltom ki, így kapásból napi 6 kanál cukorral kevesebbet fogok fogyasztani. 

Lakótársam: "Ebben a receptkönyvben amúgy tök sok Évis kaja van!"
Én: "Az milyen?"

L.társam: "Hát olyan egészséges."

Na, ez is eredmény: az Évis kaja, az egészséges :)  Ma a reggeli volt újítás: zab, natúr joghurt, reszelt alma, méz, 30 percig hagyni, hogy a zab puhuljon -> nagyon finom.

Helló, lépcső

Tekintve, hogy egy hónapja nem csináltam semmilyen kardio edzést, se futás, se lépcső, de még zsákolást sem, eléggé kedvetlenül indultam el reggel hegyet futni, lépcsőzni.

Nehéz visszaállni, újra felvenni azt a lendületet, na meg szembesülni azzal, mennyit esett vissza az ember. Na meg vizsgaidőszak van per mesterképzés, embertelen mennyiségű anyagot kellene megtanulni, emellett most a munkáim is géphez kötnek... Ilyenkor nagyon könnyen be lehet lustulni.

Viszont megfelelő állóképesség, na meg gyorsaság és ügyesség nélkül semmit nem ér az erő.  Nincs kívánságműsor, jelentette ki a fejemben (vagy a szívemben?) élő személyi edzőm.

Ahogy futottunk fel a Gellérthegyre a kutyámmal, rendesen éreztem a kihagyást, nyoma sem volt a könnyed felszaladásnak. Ráadásul a hátam se szerette a dolgot,  óvatosan, közepes tempóval futhattam maximum, mert az erőteljesebb levegővételekkor nem volt kellemes. De amúgy sem tudtam volna hűde komoly tempóval zúzni. 

A hegytetőről lefelé séta a lépcsőkhöz. A hármasával való felfutás (szökkenés) teljesen ki volt zárva, szóval egyesével és kettesével szaladtam fel a tetejére, összesen 4x,  megszenvedve vele. Visszatérésnek ennyi most elég volt, féltem, hogy holnapra megint jobban fog fájni a hátam, ha erőltetem.

Visszafelé újra felfutás a hegyre, fent sípolva sétáltam kicsit, lefelé laza kocogás.

Itthon még 3x2 perc mabu, közte 3x40 hastéma: hanyattfekvés, lábak a levegőben a talajtól kb. 30 centire, és szép nagy körök, lassan. 

A nyújtást - mea fuckin culpa - megint nem vittem túlzásba, 5 percet szántam rá talán.

Most meg elvileg mindjárt indulok újra, fegyveres vagy pusztakezes formákat gyakorolni. 

Sötét van, és hideg.

Még az is lehet, hogy nem megyek. 

Vagy mégis.

Vagy...

***

Persze, mentem.
Nem is volt annyira hideg, amíg nem fúj a szél, nem vagyok hisztis. Kard, szablya, lohan quan -kb. másfél órán át. Jó volt:)

Must go on

Juhúúú, első bejegyzés itt: végre megint szabadon írhatok.

Csapjunk is bele.

A hátam még mindig nem 100%-os, bizonyos mozdulatoknál feszül, kellemetlen, tüsszentésnél fáj (aki lemaradt az előző epizódokról: nagyon csúnyán meghúzódott-rándult kb. 3 hete).

Pedig pihentetem, becsszó, de 3 napja kicsit elrontottam: bepróbálkoztam pár felüléssel. Na, azt nem szerette a hátfájásom, másnap megint éreztem.

Egészen korlátozottak így a lehetőségeim, rendes futás sem fér bele.

Mit tesz hát a lány?

Lábat kínoz.

Mély alapállások, guggolások, lábemelések, rúgások végtelen variációja. Lábsúllyal, lábsúly nélkül, akárhogy.

Például:

(film elindít, nekem a mabuzáshoz kell valami film vagy video)

 2 perc mabu

2x2 perc gongbu (tehát lábanként 2 p)

2x2 perc pubu, a hajlított lábnál vízszintes combbal  

(film leállít, lábsúly fel)

40 guggolásból rúgás

10 egylábas guggolás (per láb)

10 köríves lábemelés 

- na ezt nem tudom egyszerűen és érthetően leírni: kb teljes kört teszek a kinyújtott lábammal magam körül... erről és változatairól majd írok részletesebben, mert jóféle gyakorlatnak tűnik

30 guggolás úgy, hogy lábujjhegyen állok 

ééés film elindít, s kezdem elölről: 2 perc mabu....

4 ilyen kör után már érzem a lábaimat.

Amúgy meg fegyverrel edzettem az elmúlt pár napban. Szablya, jian... lánc. 

A szablyával egy új formagyakorlatot tanulok, az agyam beletörik, de ha sikerül, egy ütős versenyforma lehet még belőle. 

A lánccal még csak ismerkedem, kóstolgatom a forgatását, de a sípcsontom már így is puklis-cakkos.

Mindig csak 4 után tudtam elindulni gyakorolni, szóval már sötét volt a Gellérthegyen. Sokan hülyének néznek, hogy fel merek menni egyedül a sötét hegyre - volt pár sztori randalírozó huligánokról - de igazából én nagyon szeretem a hangulatát, na meg úgy, hogy kardot forgatok épp, szerintem nem sokan akarnak belémkötni. 

A kilátás gyönyörű, a hideg bírható mostanság, csend van, éjszaka-illat - mint egy aktív meditáció, olyan megnyugtató nekem ilyenkor gyakorolni.

A jiannel (egyenes kard) babrálok sokat, nemsokára megint szeminárium, addigra az eddig tanultaknak menniük kell. Nagyon nem érzek rá még a jianes mozgásra, még nem értem őt. Idegenkedem tőle, túl művi, túl finom mozgás ez nekem egy fegyverhez, nem látom benne az áramlást, vagy épp a szenvedélyt. 

De épp azért kell most sokat gyakorolnom vele, hogy megtaláljam benne azt, ami szerethető. Sőt, olyan jian-forgatást hozzak létre, ami az enyém, ami az én stílusom. 

Harmadrészt meg rámfér a finomítás, csiszolás, jót fog tenni a kungfumnak, ha elsajátítom a jianes mozgást. 

Megszelídítem, megértem én még ezt a fegyvert, meglátjátok. 

Az utóbbi pár napban így nézett ki a fegyveres gyakorlás:

Láncforgatás pár percig, figyelem, tanulom, próbálok nem félni tőle. 

Jian -> alapgyakorlatok, forgatás -> megint egy kis lánc -> aztán 10x a Damo Jian nevű formagyakorlat első fele (egyelőre jajj, de nem szeretem)

megint lánc, fejszellőztetés

Szablya -> mozgolódás a fegyverrel, vágások, védések gyakorlása, aztán formagyakorlat-részletek

A csuklóm még mindig gyenge, sokszor még mindig akadozik a fegyver a kezemben.

Ezekkel amúgy 4-5 órán keresztül el tudnék játszani, ha közben nem éheznék/szomjaznék meg, és ha nem lenne vizsgaidőszak.... 

Plusz info: a fegyverforgatás veszettül erősíti az alkart. Na jó, a felkart és a vállakat is.