Lépcsőzés - sportolói szemmel

Lépcsőzni jó móka, és teli van kihívásokkal: minden egyes alkalommal lehet új dolgot kitalálni, új challenget állítani magunk elé. Ha kreatív és kicsit őrült vagy, egy domb, egy lépcső, egy emelkedő felér egy teljes edzőteremmel.

Nem volt könnyű a kezdet, erről már írtam (sípoló tüdő, remegő lábak, brutál izomláz, ésatöbbi).

Arról is, hogy milyen eredményeket hozott ez, ha a külsőt tekintjük: izmosabb láb, fenék, szálkás alak.

Ezeknek örülök, mint nő - de mivel sportoló, versenyző vagyok, ezek igazából csak kellemes mellékhatások, nem emiatt lépcsőzök.
Hanem azért, mert veszettül hatásos.

Ami igazán számít, az: 

Állóképesség

Hihetetlen mértékben fejlődött. 

Mindig hiperaktív voltam, de a testem, a szervezetem nem tudta felvenni a versenyt azzal, amennyire fejben pörögtem. Mindig menni akartam előre, még csinálni, mozogni - de még nem voltam elég edzett hozzá, így gyakran elszédültem, rosszul lettem. 

Mostanra a testem képessé vált tartani a tempót, sőt egyre többet kíván: így dőlnek le szép sorban a korlátok, határok.

Edzéseken a bemelegítő futásokat meg sem érzem, nem gyorsul fel a légzésem sem. Ha az ember hegyre vagy lépcsőre sprintel fel, utána a sík futásokat sokkal jobban bírja. 

Ezzel akkor szembesültem, amikor véletlenül lekeveredtem a Margitszigetre, és fájó lábbal, kényelmesen, nem sietve, "feelingből" futva 24 perc alatt megvolt a szigetkör.  A légzésem végig nyugodt volt, amikor megálltam, akkor sem lihegtem, mintha csak sétáltam volna. 

Ez az állóképesség nagyon jól jön a kungfu formagyakorlatoknál: tavaly az egyik leghosszabb és legkimerítőbb formagyakorlattal készültem vizsgára, versenyre. Féltem tőle, hogy a végén már lépni sem lesz erőm.

A novemberi világkupán aranyat szereztem vele, de aminek igazán örültem: a végére sem fogyott el az erőm. Éreztem, hogy fáradok és lassulok, de pontosan tudtam, hogy van még annyi tartalék energiám, hogy végigvigyem a formagyakorlatot. Mint amikor a tabáni lépcsőn felfutva az utolsó 2-3 szakasznál már azt érzem, hogy már égnek az izmaim, elfogyott a levegőm - de már tudom, hogy ekkor még simán van bennem annyi, hogy felfussak a tetejéig.

Az őszi kungfu szintvizsgán pedig egyszerűen nem fáradtam el. Pörögtem, élveztem a kihívást, és a végén még azt éreztem: lenyomnék egy edzést. Na, ez veszettül jó érzés.

Ez az állóképesség sokat segített az év elején is, amikor az Európa-bajnokságra készülve napi 2x2 órát edzettem heteken keresztül - kint az esőben, hóban.

Izomerő és erőállóképesség

...méghozzá a funkcionális fajtából.

Fogalmam sincs, hogy konditeremben milyen súlyokat tudnék felemelni, de nem is érdekel. 

Ezeknek az apró, spontán kihívásokból vagy ötletekből jött eredményeknek viszont örülök:

• 20 perc mabu egy Citadella-futás után
• 10 felfutás a tabáni lépcső teljes hosszán (168 lépcsőfok) , 10 kilós súlymellényben
• lefelé tigrisséta, megállás nélkül, 10 kilós súlymellényben
• szintén tigrisséta megállás nélkül, minden köztes szakaszban 5 fekvőtámasszal 
• a saját testsúlyomnál 30 kilóval nehezebb ember felcipelése teljes hosszon, szintén megállás nélkül
• ja, és küzdelmi edzésen el tudtam dobni egy 115 kilós srácot ( egyszer az életben, szóval lehet véletlen is :))

Küzdelem

Bár most a full kontakt edzéseket szüneteltetem egy ideje (formagyakorlatokkal kellett foglalkoznom az utóbbi időben), de tavasszal ezen a téren is észrevettem változást. 2014-ben pedig ismét szeretném küzdelmi kategóriában is kipróbálni magam...

Könnyedebb, ügyesebb, robbanékonyabb mozgás

•  lazább lett a lábam, könnyebben követtem le az ellenfelem mozgását, gyorsabban tudtam indítani egy-egy rúgást, jobban mennek a gyors irányváltások
• meglepődtem, milyen spontán és ösztönösen tudok alapállást váltani, nem okozott gondot fordított alapállásban bunyózni
  (a lépcsőn való egyes-kettes-hármas felfutások variálása, egy egylábas ugrásokhoz és békázásokhoz szükséges figyelem, koncentráció és kontroll miatt sokkal tudatosabban, ügyesebben tudom használni a "gyengébb" oldalam is)

Erősebb láb

•  ...ami nem csak abban nyilvánul meg, hogy erősebbet tudok rúgni.
• Mert az egy dolog, hogy az izmok szépek.... de kemények is.
  Előfordult, hogy combrúgásokat gyakoroltunk edzésen, rúgópajzs nélkül, tehát szimplán egymás combját rúgva. Nem finomkodva - itt a cél a comb feledzése, hogy elviseljük ezeket a rúgásokat. A jól irányzott low-kickek ugyanis annyira fájdalmasak, hogy meccsen simán fel lehet őrölni vele valaki erejét, ha nem bírja a lába, összeesik.
  Rákészültem a fájdalomra, befeszítettem a combizmom, az edzőtársam rúgott,  - és feljajdulva a lábához kapott. Neki fájt, ahogy belerúgott a combomba....

Én ezért lépcsőzök.
A szálkásan izmos alak már csak bónusz és mellékhatás - persze veszettül jó mellékhatás :)

Baby steps

Jihááá, felcipeltem a hátamon a tabáni 168 lépcsőfokon megállás nélkül egy 75 kilós fickót - azaz a saját testsúlyomnál 20 kilóval nehezebbet. Jövő héten simán felviszem K-t is, a maga 85 kilójával.

Addig nem, mert a hétvégén skyrun verseny lesz, a citadellához kell felfutni a világ legocsmányabb útvonalán. 

Azt hittem, rengeteget fogok edzeni rá - hát összesen 3x ha felfutottam azon az úton a nyáron. Kínos.

Komolyan a legundorítóbb megközelítése a hegynek, valamiért már az első 10 méter után végtelen fáradtságot érzek a lábaimban, a lépcsős szakasznál pedig köze nincs a tempómnak a futáshoz.

Szóval nem kell aggódni, nem én fogom nyerni a skyrunt, de becsületből azért elmegyek, aztán majd falfehér vagy épp tűzvörös arccal hányok a Szabadság-szobornál, dicső pillanat lesz.

***

Másfél órát gyakoroltam ma délután karddal a Gellérthegyen, miközben szakadt az eső - imádtam.

És megtörtént, végre: amikor futottam este a lépcsőhöz, még mindig a kard formagyakorlat járt a fejemben, kívántam a gyakorlást, jianezni akartam. Ez veszettül jó, végre megtört a jég, mostantól van esély arra, hogy elérjek valamit ezzel a fegyverrel. Mostantól kezdve fogok tudni ezzel is órákat tölteni, mint anno a bottal vagy a szablyával, vagy egy-egy pusztakezes technikával. Mert élvezem.

A kardom viszont még mindig rettenet, fáj tőle a csuklóm, egy angliai bolttal szemezgetek, náluk kapható az a Hanwei jian, ami nekem kéne. Viszont még sosem rendeltem Angliából semmit, pláne nem fegyvert - akinek van ebben tapasztalata, ugrálva integessen, légyszi.

Mert például...

Szeptember 21-én országos bajnokság, 2. forduló

Október 26-án szintvizsga

Október 11-13 IMAF világkupa

Akkor hát... csapassuk :)

Laza vasárnap

...hát és hogy mit edzettem ma?

Gyakoroltam a jiannel (kétélű egyenes kard) másfél órát, alapforgatásokat, formarészleteket, majd magát a Damo Jian formagyakorlatot, két részre bontva. 

Lassan kezdek megbarátkozni ezzel a formagyakorlattal, kezdek felfedezni benne részeket, amikbe bele tudom vinni azt a spiritet, amitől enyém lesz egy mozgás. Ahogy a Da Hong Quant, a veszettül hosszú, fárasztó, és nem különösebben szép pusztakezes formagyakorlatot is gyűlöltem eleinte, aztán világkupa aranyat nyertem vele - mert megszerettem benne pár részt, amit igazán meg tudtam húzni, át tudtam élni. 

Sok választási lehetőségem nincs, hiszen többek közt ez kell a szintvizsgára, napi 1-2 órát kell vele foglalkoznom mostantól. Sok-sok forgatás, formagyakorlat részletek ismételgetése a végtelenségig, és tovább, hogy olyan ösztönössé váljon, hogy álmomból felébresztve is meg tudjam csinálni. Lehetőleg szépen., ami most még... hát, nem az igazi, és még finoman fejeztem ki magam. Viszont csak akkor tudok valamivel igazán foglalkozni, csak akkor érek el vele jó eredményt, ha megszeretem, ha élvezem azt, amit csinálok. Úgyhogy tényleg az az elsődleges most, hogy megszeressem ezt a fegyvert is.

Ami, mint írtam, nem könnyű, mert nagyon tré kardom van, kínlódás vele edzeni. És itt teszem fel a kérdést: rendelt már valaki amazonról Magyarországra? Ha igen, jelentkezzen. Tenkjú. 

Utána száguldottam le a Gellérthegyről, mentünk falat mászni. 

Életem második mászása volt, jelentem, imádom. 

Most látszik igazán, hogy mennyit erősödtem az utóbbi másfél évben: régebben néha beszabadultunk egy ilyen terembe, de én a földtől egy méternyire se tudtam feljutni. Biztos voltam bennem, hogy részemről a falmászás, mint olyan, reménytelen. 

 Most már az első alkalommal felmásztam a tetejéig. 10,5 méter magas a fal, fent már egészen izgalmas kapaszkodni, lenézni. 

Ma már "utat másztam": csak meghatározott színű fogásokra (én köveknek hívom őket, vagy kapaszkodóknak, vagy csúszós kis bigyóknak) léphettem, ill. csak azokat foghattam. Először lehetetlennek tűnt - oké, csak a piros kő éri, de hát itt kapaszkodom ég és föld között, és a legközelebbi piros 2 méterre van tőlem, hogy a rákba érjem el? 

Bátran, kockáztatva. Nyakatekert testhelyzetekkel, bízva az izmaimban. 

Sikerült. 

Aztán fellelkesülve megpróbáltam a második, "leheletnyivel nehezebb" utat -az is sikerült. Pajtásom, aki biztosított, segített - és olyan könnyedén mászik, mint a pókember - közölte, hogy ő egy hónap után jutott el idáig, ahova én a második edzésemen. Megszavazom, hogy nem kamuzott, és örülök magamnak. 

...az alkarom pedig utoljára tavasszal volt így bedurranva, amikor napi 3-4 órát gyakoroltam a szablyával és a bottal, az EB-re készülve.

Utána sprinteltem megint a Gellérthegyre, haladó lépcsős edzést tartani. Esett az eső, kevesen voltunk, kicsit be is voltunk lassulva mindannyian, de megcselekedtük, amit megkövelt... em.  

Ontja magából a lehetőségeket a Gellérthegy, minden edzésre tudok új feladatot is vinni - ezért szeretem a kinti helyszíneket. Oké, egy hatalmas teremben is tudnék azért jóféle edzést elképzelni, de akkor az a terem dzsungelharcos kiképző-akadály-kalandpálya felszereltségű lenne.  Vagyis lesz. Egyszer. A pszichológusi rendelőm részeként.

Bikram jóga vs. Fuckin' Superhero

Tehát az ember lánya észleli, hogy a bikram jóga 1 alkalmas jegye és a havi bérlete is pofátlanul drága, így kihasználja a lehetőséget, hogy az első alkalommal lehet venni 10 napos próbabérletet, pofátlanul olcsón.

Aztán ha letelt a 10 nap, és folytatni akarja, vagy vesz rendes bérletet, vagy elmegy egy másik bikram stúdióba, és ott is előadja a kíváncsi kezdőt, és vesz egy ugyanilyen 10 napos próbabérletet, pofátlanul olcsón.

Elvileg 4 bikram terem van Budapesten, tehát ha végigjárod az összeset, 40 napig annyit jógázol, amennyit csak akarsz. 

Én 2 termet próbáltam így ki, most azt mondom: elég volt.

Az utolsó alkalommal sikerült nagyon mazochista módon helyezkednem a teremben, három hősugárzó volt mellettem, mindegyik fél méterre tőlem. Pokol. Még a  hajam is...  konkrétan csöpögött belőle a víz.

Igazából oda már valószínűleg nem kellett volna letennem a matracot, vagy az oktató is szólhatott volna, hogy figyu, megtelt a terem - de hát szerintem még akkor is jöhetett volna be ember, ha a hősugárzón kell állnia.

Tehát.

26 gyakorlat, "melynek minden egyes gyakorlata specifikusan azon izmokat, ínszalagokat és ízületeket nyújtja és erősíti, amelyek a következő gyakorlathoz szükségesek."

Nem rossz gyakorlatok ezek, bár hosszú távon nagyon unnám - én szeretek minden edzésen kicsit mást csinálni. A hátat alaposan nyújtja, sőt erősíti is, egyszer (talán a 2. alkalom után) volt izomláz a hátamban másnap, teljesen meglepődtem.  Amire nagyon jó: az állógyakorlatok veszettül fejlesztik az egyensúlyérzéket. Abból nekem kevés van, mint tudjuk.

De igazából nem annyira megerőltető feladatokról van szó, a szauna-feelingtől lesz nehéz az egész. Mert miközben folyik bele az izzadtság a szemedbe, vagy épp az orrodba, és próbálsz levegőt kapni, az vicces.

Nyújt, de másképp, mint megszoktam. Sokszor domború háttal és hajlított térddel kell végezni a gyakorlatot (persze a cél itt is az,hogy aztán nyújtott lábbal is menjen),  mert fontosabb, hogy pl. a homlok a térdhez érjen, ezáltal "kellemetlen, fojtogató érzés" legyen a torokban, mert az állítólag jó a pajzsmirigynek.

A hátamat tényleg szépen nyújtotta, de mondjuk a spárgámat nem dobta meg.

Felpörget vagy kiüt? Na, ez jó kérdés, és ebben nem is tudok állást foglalni. Volt, aki azt mondta, ő esti órára nem jár, mert utána nem tud aludni, annyira felpörög a jógától.

Well, én volt, hogy hazaértem a reggeli jógáról, és mint akit bunkósbottal vertek fejbe egymás után háromszor, úgy aludtam el a kanapén. Meg olyan is volt, hogy nem aludtam utána, de nem is tudtam "felébredni" egész nap, mint egy zombi, úgy járkáltam, pontosabban csoszogtam, mert még a lábamat sem volt kedvem vagy energiám emelni. Aztán olyan is volt, hogy annyira pörögtem a jóga után, hogy hazaérve csak ledobtam a cuccomat, és beadtam még egy hegyfutást is.

Ami félig pozitív, félig negatív:

A tükrök, a lejjebb vett világítás és az izzadtság miatt gyönyörűen látszik a test minden kis izma, a kontúrok... Életemben először csodálkoztam rá így magamra, a tükörképemre, azt láttam, amit mások mondanak jó ideje: wow, tényleg veszettül jó alakom lett.

Önbizalom-erősítésnek tökéletesen bevált.

Azok, akikkel beszélgettem, viszont pont azt mondták, hogy sajnos ugyanígy látszik minden redő, zsírpárna, toka is, tehát aki kicsit még kerekebb, az nem szereti a tükörképét bikram órán.

Amiért negatív is: először zavarba ejtő, de jólesik, aztán már inkább kicsit kényelmetlen, ahogy odajönnek az emberhez jóga után azok, akik óra közben oda-odalestek, és kikérdeznek, hogy na akkor mitől ilyen az alakod. Lehet, hogy csak mert rossz passzban voltam 2-3 hétig, de valahogy ettől egy darab húsnak éreztem magam.


Ami mindenképp negatív:

Én megszoktam, hogy meditációt vagy elmélyülést kívánó mozgásoknál csend van. Vagy esetleg nyugodt hangon beszélhet valaki, esetleg.

De itt 90 percen át egyfolytában, megállás nélkül, magas hangon kántálva-hadarva "A Dialógust" (mindig ugyanaz a szöveg) ment a duma az órát tartótól, komolyan, Rubint Réka és az összes aerobikos motivátor elbújhat szégyenében. Az első órán nagyon meglepődtem ezen, fel is nevettem, aztán zavart, és vártam, hogy hallgasson már el, már bántotta a fülemet. A 2-3 másodperces csöndekért voltam a leghálásabb.

Egyetlen oktató volt, aki megtörte ezt a dialógus-rettenetet, egy férfi. Állítólag nagy bikram-guru, ő hozta be az országba ezt a mozgást, így talán már megteheti, hogy ne a nagykönyv szerint tartsa az órát. Nyugodt, csendes hangon beszélt, minden feladatnál csak egyszer mondva el az instrukciókat, nem kántálva a végtelenségig, csak a lényeget kiemelve. Inkább ment körbe, és segített annak, akinek kellett.

Ha jógáznék, tuti az ő óráira járnék, nála tudtam csak ellazulni, befelé fordulni, átszellemülni. Nála éreztem, hogy van a jóga mögött valami, és hogy ő birtokában van ennek a valaminek.

Mivel mentálisan nem tudok ráhangolódni, jár az agyam. És mivel a kevés ruhadarab, a sok szabad testfelület, a forróság és a gerincemen, nyakamon, mindenhol végigfolyó verejtékcseppek egyenes úton terelik a gondolataimat egyetlen téma felé, gyakorlatilag zárult a kör, és én elvesztem.

"90 percig csak magadra koncentrálj, zárj ki mindent, 90 perc meditáció"  - nos, én ebből minimum 70 percben a szexre gondoltam.

Na jó, nem mindig teljesen konkrétan, volt, hogy csak átvillant az agyamon, hogy hogy is nézne ki XY itt most. Kapásból elvesztettem az egyensúlyom, aztán a következő pár perc azzal telt, hogy próbáltam visszaállítani a szívverésemet nyugodt tempóba.

És amikor a végén megnyugtató hangon közli az oktató: "Élvezd ezt az állapotot, ezt a hangulatot vidd magaddal az egész nap során", akkor majdnem felnevetek, hogy isten ments, hogy én egész nap ebben a hangulatban legyen, ezt nem lehet bírni azért sokáig, felforrok és elsistergek az éterbe, dehogy akarok én egész nap ilyen lelkiállapotban lenni.

Na milyen meditáció az, amikor ez a szám szól az ember fejében?

Élek ám, csak meghalt a laptopom, aztán a net is, aztán megint lett net, de a laptopom még mindig halott. Az is marad, sajnos. Most kaptam kölcsön egyet, közben izzanak az agytekervényeim, hogy miként oldjam meg a helyzetet.

Megint nem lesz ebből bringavásárlás...

De a lényeg, hogy most épp ezért nem blogolok szépen, rendszeresen.

Viszont kitaláltam, hogy valamikor a jövő héten felcipelem a hátamon K-t a tabáni lépcső (168 lépcsőfok, még mindig) teljes hosszán.  Én 55 kiló vagyok, ő 86.

Jó lesz :)

Tigrisnevelde

Tigrisek születnek.

A reggeli napfelkeltefutás annyira rossz volt, hogy az már csodálatra méltó. 

Előző nap elbutáskodtam a súlymellénnyel: a tanulság az, hogy emelkedőre, lépcsőre futni jó benne, de sima futást annyira nem kellene, vagy nem nagy súllyal - a térd nem szereti.

Fáradtak voltak a lábaim, fáradt voltam talán én is, keveset aludtam megint, hűvös is volt, és ahogy futottam fel, nagy felismerések értek. Ez egy ilyen műfaj amúgy, a napfelkeltefutás fel tud kavarni, vagy épp lecsendesíteni, mozgásban végzett meditáció - nekem.

Most elég kegyetlen, pofonnal felérő dolgokra eszméltem rá, miközben futottam a Citadellához. Ha az ember nem ámítja önmagát, hanem akár kegyetlenül őszinte magához, akkor jöhetnek ilyen pofonok, de jöjjenek is, így lehet fejlődni. 

Aztán felérve teljesen felhős horizont fogadott, a Napnak esélye sem volt felragyogni. Komorlottunk együtt.

Lefelé már futni sem volt kedvem, sétáltam.

A Feneketlen tónál a füvön egy hajléktalan pár szexelt épp - mindig mondtam én, hogy korán reggel csak kétfajta mozgást érdemes csinálni, nos, ők a másodikat választották, igazuk volt.

Aztán szép nap lett végül ez, pedig nem voltam bikramon, nem volt időm kungfuzni, és nem mentem el jetskizni sem, ellenben kitakarítottam, és kitaláltam egy új Sally-s challenget, ezúttal hasra, holnap jön a videó. 

Este pedig emelkedős edzést tartottam, sokan voltak, lelkesek voltak, nem bántam, hogy lemondtam miattuk a jetskiswakeboardos feelingnapot. 

Ilyen is kell.

A dinnyét edzés alatt súlynak használtuk - ne mondd már, hogy nem vagyok szuperkreatív.  Kellenének még ilyen gyümölcsök, de esélyes, hogy télen egy zsák gesztenyét viszek edzésre.

 

Csak ami jólesik

Szeretném leszögezni: a rúdtánc veszettül nehéz sport. Amellett, hogy nőies, gyönyörű, izgalmas és imádom.

És  ma fesztiválbérlet, meg egyéb dolgok helyett, vettem egy korlátlan havibérletet. 

Oh yeah.

És egyrészt nagyon nagyon jó ez most nekem, mert sokkal inkább szükségem van most arra, hogy nő lehessek, mint hogy keménykedjek. Persze, nincs elhanyagolva a kungfu sem, de az utóbbi pár év tapasztalataiból tanulva figyelek a belső jelzésekre, és hagyom, hogy a "másik oldalam" kerüljön előtérbe egy ideig, ha azt érzem, ez kell. Inkább, mintsem megint kiboruljak, mint például tavaly, amikor úgy szétrúgtak a srácok, hogy aztán edzés után elvonszoltam magam a mosdóig, és a csapba kapaszkodva próbáltam behajlítani a lábam  - nem ment - , majd a következő 2 órát zokogással töltöttem. 

Mert akkor csak kemény voltam, mert ezt is várták el,  és hiányzott a kedvesem, akinek a karjában kisimulhattam volna.

Szóval persze, kőkemény vagyok, de most már időt szánok a "just for fun" dolgokra is, akár rúdtánc, akár másmilyen tánc, akár bármilyen program, amiben egyszerűen csak jól érzem magam, és Nő vagyok. Mert szeretem a kungfut, vigyázok rá és magamra: ha azt érzem, nem klappol valami, inkább eltávolodok kicsit, mintsem erőltessem. Erre szerencsére pont jól jön, hogy a kétélű egyenes karddal kell gyakorolnom most sokat - abban úgyis elő kell hoznom a kecsességet is.

Amúgy ott vagyok, ahol a part szakad, mert a rúdtól is mindenkinek kék-zöld foltok vannak a combján, felkarján, de hol érdekel ez engem?

Ja, és másrészt is nagyon jó ez nekem, mert rengeteget fog dobni a kungfumon. Hajlékonyság, statikus erő, ügyesség, izoláció - ez utóbbi kiemelten fontos a magasabb szintű formagyakorlatoknál.

Watch out, nemsokára ilyenekre leszek képes: 

(aham... nemsokára...persze)

A dolog csavarja amúgy, hogy most nem is testileg kellett sokat keménynek lennem az utóbbi időben. Egyszerűen csak olyan kontroll alatt kell tartanom az ösztöneimet, és annyira józanul, racionálisan, csak az eszemre hallgatva csinálni mindent, hogy ez rengeteg energiámat, életkedvemet elvitte.  

Az élet nem fenékig szilvásgombóc, ezt tudjuk; dolgozni kell, még ha a hátad közepére sem kívánod a munkát, és le kell mondani dolgokról.... Mert mérlegelni kell, mennyit kaphatsz, mennyit veszíthetsz, mit kockáztatsz. 

Nyehh.

DE.

Az általam kifejlesztett emelkedős, alias "killer hill" edzés tesztelve, most már jópár emberrel kipróbálva, mindenki szeret, mindenki elküldi közben még a nemlétező rokonaimat is a halálba, de aztán mindenki hősként szuszog. 

A. tüneménykedves megfogalmazása szerint: 

"az van, hogy Évi edzése elmondhatatlanul, nagyon-nagyon-nagyon mocskos, szemét, undorító, embertelen kínzás és hihetetlen mentális és fizikális harc és küzdelem és háború volt nekem, de a végén, amikor leküzdöttem, ennyire még sosem éreztem magam királynak közben volt, hogy sírtam, bevallom, meg akartam halni, de konkrétan akartam, hogy ne szenvedjek, és kb. minden lépés után ott volt a fejemben, hogy "mi a franc, nem vagyok normális, ez a csaj sem normális, leülök a p.csába...", hisztizni erőm sem volt, és volt, hogy pár másodpercre megálltam, de aztán folytattam, és igaz, hogy lemaradva Évitől meg a két sráctól, de azért végigtoltam, és ez eszméletlen érzés volt Évi meg egy hihetetlen jó edző, és vezető, és barát, és a legvégén jött velem, és biztatott, és segített, és esélyes, hogy az utolsó kört már nem tudtam volna végigcsinálni nélküle... és igen, megint átértékeltem a küzdelem, edzés, és önuralom fogalmát, és nagyon rég éreztem ezt, szóval, az egész úgy, ahogy volt, szuper volt "

Sunrise challenge

Úgy kiütött a tegnapi nap, hogy arra sem emlékszem, hogy csörgött volna az ébresztőm hajnalban, pedig akartam napfelkeltézni, mondván, úgyis 7-kor kell indulnom otthonról aztán ügyelni.

Úgyhogy elhatároztam, hogy augusztus további részében minden nap - amikor nem hullafelhős az ég - napfelkeltefutással indítok. 

Ugyanis nyár van, szép idő van, a Nap gyönyörű, most kell gyűjteni a narancsvörös sugarakat az Ezer Napfelkeltéhez, nem télen sírni, hogy ejj, szürke marad az ég.

Szóval minden hajnalban randim lesz a Nappal, egy hónapon keresztül.

Ez jobb esetben azt is hozza majd magával, hogy időben lefekszem....

***



A tegnapról pedig ennyi elég is:
 (statikus erő fejlesztése zajlott)

Életérzések

Most épp egész sok szabadidőm van, aminek akár örülhetnék is,tekintve, hogy máskor meg általában 3 helyen kellene lennem egyszerre, de azért jobban szeretem, ha tudom, hogy lesz munkám.  

Tudniillik, ha az ember albérletben lakik, akkor csak részben tud carpediemezni.

Ha már így rám szakadt a tengernyi idő, tegnap fogtam magam és a kardomat, és felsétáltam a Gellérthegyre, úgy, ahogy voltam, utcai szerkóban, papucsban. 

Dögmeleg volt, délután 2 óra, nem erőltettem semmit, csak életéreztem, játszottam a karddal, az alapokat, aztán a vizsgaanyag formagyakorlatot kezdtem el gyakorolni úgy, kis részekre bontva, minden részt sokszor ismételve. 

Nagyon jó volt lazulni, mezítláb, még a megszokott bokarögzítőmet sem vittem. Szabadság....

Mezítláb lenni jó, gyerekként is imádtam, lázadó hippiként pláne, felnőtt (?) nőként méginkább. 

Nyári viharban - ultimate freedom feeling. 

Majd egyszer kipróbálom tüzes parázson is.

Csak kétszer ment tüske a talpamba tegnap, de kemény vagyok, mint tudjuk, nem sírtam. 

Viszont muszáj lesz szereznem egy tényleg jó kardot, mert ez a fejnehéz bunkósbot tönkrevágja a csuklómat, nem egyszerű élvezni a gyakorlást vele, és sok mozdulatot nem vagyok képes szépen megcsinálni.  Rengeteget kellene pl. csak simán forgatnom a fegyvert, hogy "megérezzem őt", hogy szeret mozogni, stb., de 50 forgatás után már fáj a csuklóm. 

Magyarországon nem lehet kapni, Kínából behozatni újabban szinte képtelenség, esélyes, hogy egyéb külföldi oldalakat fogok végiglesni, de összességében az a baj ezzel, hogy egy fegyvert kézbe kell venni ahhoz, hogy el tudd dönteni, jó-e. 

Este szűkkörű "killer hill" emelkedős edzést tartottam két szívemcsücske lánynak. Gyanús, hogy brutálisan jó dolog lesz ebből, egyelőre mindenki imádta. Mármint utána, közben kifejezetten a halálukon vannak, de mivel nem hagyom, hogy feladják - néha ettől kifejezetten kegyetlennek érzem magam, és belül szipogok -, a végére mindig hősök. Magától nehezen lép ki az ember a kényelmi zónájából, kell valaki, aki kirugdos onnan. Ami fájdalmas. Aztán rájössz, hogy ott kezdődik az edzés :)

Amikor már majdnem sír, de nem adja fel - iszonyúan büszke voltam erre a lányra.

Én meg kissé lebarnultam a táborban.

A harmadik életérzés meg a falat kaparós tehetetlenségé volt tegnap.

Amikor ott a fiú, akihez úgy vonzódsz, hogy csak na, de nem mozdulhatsz felé. 

A levegő egyre sűrűbb, a szikrák pattognak, és az egész teljesen a természeted ellen van, mert kontrollálni kell az ösztönöket, a spontaneitást.

Szép az élet, ne mondjátok, hogy nem az.

Ez történt a héten - ömlesztettség

Vasárnap, amikor hazatoppantam az edzőtáborból, gondoltam, lesz időm még pihenni, aludni...

Nem lett, így elég elnyűtten mentem haladó lépcsős edzést tartani.

Kevesen voltunk, még az is felmerült, hogy csak sörözünk egyet, de mégis mozgolódtunk - egész jót. Szépen forr ki a haladó edzésterv, minden alkalommal kicsit más feladatokat viszek. A helyszín nagyon jó lehetőségeket rejt magában, egyelőre még meghalok rajta én is, messze nincs az, mint a tabáni lépcsőnél, ahol már simán felszaladok 10 kilós súlymellénnyel is.

Hétfőn semmit nem edzettem, az ég világon. Maximum pár hasizomgyakorlattal játszottam, ha jól emlékszem. Aztán sajnos erdeigyümölcs krémlevest kellett ennem, almáspitét fagyival, este pedig szilvásgombócot, áfonyás ciderrel. Elég kemény az élet.

Kedden csak bóklásztam, nem voltam a toppon, szóval pihenőnapot tartottam, vagy inkább életérzős, "amihez kedvem van"-napot.  

Itthon:

• 30 shaolin bicska (ezt már párszor lerajzoltam), másfél kilós lábsúllyal
• 30 hátizom gyakorlat (a legalapabb, hasonfekvős)
• 1,5 perc mabo - nem röhög, ezt ugyanis viszont fullteljesentotálisan vízszintes combbal. Érdemes tükörrel szemben csinálni, mert amikor már azt hisszük, mindjárt besz*runk, annyira mélyen állunk, akkor általában még közel sem vagyunk a vízszinteshez. 
• 15 oldalsó tolórúgás lábanként, másfél kilós lábsúllyal
• 50 vádli (vastag könyvre ráállva - bocsi, Atkinson - sarok leeresztve, majd lábujjhegy), szintén lábsúllyal

...és ebből 4 kör, megállás nélkül.

Este elfutottam a tabáni lépcsőhöz, húzódzkodni akartam, de sokan voltak, meg nem is ment jól, a vasárnapi edzést még nagyon éreztem a karomban, 5 felhúzás után azt mondtam: nyehh.

Helyette próbálgattam az egyik új fenék-comb hörgőshalál ötletemet, aztán egylábon ugrálgattam felfelé a lépcsőn, majd felbékáztam 168 lépcsőfokon. Nem volt mindenképp tervben a full hossz, csak nem szeretem félbehagyni a dolgokat.

Hazafelé már csak félútig kocogtam, aztán sétálva folytattam az utat a rakparton, mégiscsak pihenőnapról volt szó, ugyebár.

Szerdán reggel jól megnéztem a Skyrun útvonalat, fel is futottam rajta, hát undorító eléggé. Rövid, de meredek szakasz, a lépcsős részeknél pedig az a csel, hogy mindegyik teljesen más (meredekség, lépcsőfokok szélessége), és ettől lesz bitang nehéz. A verseny szeptember elsején lesz, nem bánnám, ha a nők közt dobogós lennék.

Nagyon éreztem az előző napot a lábamban, a békázástól teljesen bebetonozódott, tehát kifejezetten szégyenteli teljesítményt nyújtottam,  többször is megálltam a felfutás közben. Hunter, a kutyám nyelvét lógatva kajánul röhögött rajtam.

Délután spontán lezúztunk a Velencei-tóhoz, rájöttem, hogy muszáj lesz wakeboardoznom még ezen a nyáron. Muszáj, kötelező, ha idén nem próbálom ki, elsorvadok. Akaromakaromakarom. Ki jön velem? 

Csütörtökön napfelkeltefutás, a lábam még ekkor is nehezen engedelmeskedett.

Este viszont az edzésen nagyon jót játszottunk M-el, a fiúval, aki úgy mozog, mint egy kínai.  Rúgások és védéseik volt a téma, örültem, hogy vele tett párba az edző, mert tényleg lehetett játszani, egyikünk sem félt attól, hogy jajj, túl nagyot rúgunk, jajj, koszosak ne legyünk. Meghemperegtünk a porban cseppet.

Utána a Chang Quant  gyakoroltuk, teljesen váratlanul ért a feladat. Sokáig ez volt a verseny formagyakorlatom, aztán valamiért nagyon elment tőle a kedvem. Meguntam, vagy egyszerűen elakadtam benne? Éreztem, hogy nagyon messze van még attól, amilyennek én szeretném, de nem tudtam magasabb szintre vinni, hiába gyakoroltam. Félre is tettem teljesen, több, egy éve foglalkoztam vele utoljára.

Itt P. bemutatózik vele épp, hihetetlen, amit ez a srác művel. Az alapállásai, mozdulatai itt nem is pontosak, nem adott bele mindent, de mégis: a nézők levegőt alig vettek, amíg mozgott, olyan kisugárzása volt. 

Szóval nagyon furcsa volt előszedni ezt a formát. Ami jó érzés volt: bár "explicit" azt gondoltam, nem is emlékszem rá rendesen, mégis amikor elkezdtük, ösztönösen jöttek a mozdulatok egymás után. A test emlékszik.

Simán lehetséges, hogy elkezdek vele újra foglalkozni, meglátjuk, az elmúlt egy év rengeteg tapasztalatát bele tudom-e vinni, magasabb szintre tudom-e emelni ezt a formagyakorlatot.

Edzés után még felcipeltem egy lányt a hátamon a tabáni lépcső tetejére, talán ez még lényeges mozzanata volt a napnak.