Spontán

• Lépcsőzni járó jófej lány:  Évi, ha nem felejted el kérlek ma hozd el a sapkámat... hátha
• 

  Éva Pataki: Irokéz becsszó, hogy viszem. Ha nem, 5 guggolást csinálok meg lépcsőfokonként. Veletek együtt, persze. 

   

  Ennyi kell egy challenge-hez: egy egyszerű, spontán hülyéskedésből származó kósza gondolat. 

  Mert a sapkát elvittem, de attól még megcsináltuk csütörtökön: lépcsőfokonként 5 guggolás, 168 lépcsőfokon keresztül. 

  840 guggolás.

  
  

  Könnyebben ment, mint hittem. Valószínűleg egyben nem ment volna le így, de ezek szerint ennyit jelent az a 3-4 másodpercnyi pihenő is, amíg a köztes szakaszokon átsétáltunk. 

  
  

  
  

  ***

  
  

  Hajnalban reggel vizsgáztam küzdelmi versenybíráskodásból, nem vagyok benne biztos, hogy meglesz, agyilag kifejezetten zokni voltam ma reggel. 

  
  

  ***

  
  

  A jiantől pedig megfájdul a térdem.
  Még rá kell jönnöm, hogy miért.

  
  

  
  

  
  

Nyílt levél

(Mindenkinek:)

Az, hogy valakinek, sokatoknak, vagy egyáltalán bárkinek is ötletet, erőt, motivációt, kis lendületet vagy bátorítást tud adni ez a blog, az veszettül jó dolog, nagyon örülök neki - hiszen ezek csak az én szedett-vedett gondolataim. 

És én nem válogathatom meg, hogy kinek adok motivációt és kinek nem, ahogy a nap is mindenkire süt, az eső is mindenkire esik, csak a mesékben van az, hogy a kis sötét esőfelhő egy kiszemelt ember feje fölött  van mindig. 

Főleg, mert ennek a blognak - még - nem volt célja sosem, hogy adjon, motiváljon, stb. Még csak megszólítani sem akartam vele senkit, semmilyen célközönséget, egyszerűen csak lepötyögöm a gondolataimat, mit edzettem, mit nem, hogy ment, hogy nem, hol tartok az úton. 

Épp ezért olyan megérintő, meglepő, zavarba ejtő, de örömteli, hogy annyian írtátok már, hogy kaptok tőlem valamit a blog által. 

Na de.

(Nem mindenkinek:)

Ne lépj túl egy határt. 

Empátia: ez nagyon hiányzik manapság az emberekből, mindenhol észrevehető, de azért próbáld meg elképzelni a helyzetet az én szemszögemből, amikor azt látom, hogy eljössz a tőled jócskán messze lévő helyre, ahol én edzek vagy ahol esélyes, hogy gyakorolhatok.

Amikor eljössz egy nem látványos, a médiában nem hirdetett kungfu versenyre, amiről itt írtam.

Amikor azt látom a videón, amin a formagyakorlatomat nézem vissza, hogy ott állsz a nézőtéren és kamerázol engem.

Ne. Kérlek, komolyan: Ne.

Nagyon örülök, hogy bármiféle lendületet vagy új perspektívákat adtam, és az, hogy az én "hatásomra" elkezd valaki edzeni, futni, vagy elhinni, hogy mennyivel többet is képes kihozni magából: ez hihetetlenül jó dolog. Eljutni odáig, hogy nevezni a Skyrunra is: ezek tényleg komoly eredmények.

De nekem ez nagyon sok.  Értsd meg, ez zavaró és valamilyen szinten ijesztő - ezek nélkül barátok is lehettünk volna, edzőtársak, ki tudja? De így...

 

Nem gondolom, hogy lenne bármiféle rossz szándékod, sőt, tudom, hogy nincs.  És csak a legjobbakat tudom neked kívánni, minden téren. Én nem tudok az lenni neked, akit szeretnél, de tudom, hogy értékes ember vagy, ráadásul olyan, aki most már küzd is azért, hogy egyre jobb legyen.

De az, hogy ott vagyok egy kungfu versenyen, ami nekem fontos, majd meglátlak, és onnantól kezdve feszült vagyok és ideges - ez nekem nagyon nem jó, kérlek, értsd meg.

Priváttá tehetem a blogot újra, és eltűnhetek az összes fórumról. 

Nem szeretném.

HKF országos bajnokság 2. forduló

Hát jó, hogy nem mondtam le a pusztakezes kategóriámban a nevezést, mert majdnem nyertem a Luohan Quannel, 0,01 pont különbséggel lettem második.

Bottal aranyérmet szereztem.

Emelkedők, lejtők

Készül egy cikk a Dombról, ehhez megkértem pár jófejt, aki már próbálta az edzést, hogy írja le a véleményét.

Endre. aki kungfus pajtásom, nem érte be két sorral, megosztom az irományát.

"Lépcsős edzéssel számtalan helyen lehet találkozni. Elég csak elmenni egy parkba ahol a legnépszerűbb edző helyek egyike a megszállott sportolóknak a lépcső.
Ennek alternatíváját kínálja a dombos edzés. Aki első alkalommal vesz részt az edzésen nem lehet tisztában azzal, hogy mennyi féle módon van lehetőség kihasználni ezt a méltatlanul hanyagolt természeti adottságot. Bátran állítatjuk, hogy Évi megtalálta azokat a gyakorlatokat, ami mellett senki sem fog unatkozni. A gyakorlatok kivitelezéséhez nem elég csak a láb, has és a kezeket használni, hanem a vázizomzat minden része aktívan szenved az edzések folyamán. Abban mindenki egyetért, hogy az edzés nehéz. Edzettségi szinteket csak az különbözteti meg, hogy ki milyen sebességgel és szabályossággal tudja végrehajtani a feladatokat. Ami kellemesebbé teszi az edzést, hogy minden kör egy laza futással ér véget, leszámítva ha az emberből előjön a versenyszellem és sprintekké fejlődik a laza kocogás egy kedves edzőtárs segítségével.
Az edzés rendkívül jól fejleszti az állképességet és a maga módján szórakoztató. Évi jókedve és elszántsága gyorsan átragad a részvetőkre. Az irányítás alatt mindenki fegyelmezett maradt amellett, hogy megmarad a jókedv is.  Érezhető, hogy mindenki megtesz mindent, hogy erőn felül tudjon teljesíteni, amiben Évi biztatása nagyon nagy segítséget tud nyújtani a holt pontokon is.
A meleg időben a dinnyével végzett gyakorlatokat már csak a megevése tudta felül múlni. A közösen végzett feladatok és a dinnye közös elfogyasztása csapattá kovácsolja az embereket.
Örülök, hogy rátaláltam az edzésre és a csapat tagja lehetek.
Bárkinek bátran ajánlom az edzést, aki szeretné magát megmérettetni és kitolni a határait. "

***


Holnap verseny, debütálok a Luohan Quannel.
Egy mákszemnyivel sem lettem felkészültebb, mégsem mondom le a nevezést.
Jogom van bénázni is. :)


***

Nagyon szomorú vagyok. Legszívesebben elfogadnám a barátnőim ajánlatát, és jól beboroznánk, pálinkáznánk.

Verseny előtt egy nappal természetesen ilyet nem teszek.

Ellenben tudom, hogy amit most érzek, ez az igazi odab*szós düh és szomorúság keveréke, ez azt jelenti: most már jobb lesz. Vége a hetek óta tartó mélyrepülésnek, elértem az aljára, ezt is meg kell élni, innen pedig már csak felfelé lehet mozdulni.

Azért jó dolog, bárhogy is nézzük.  Irány a csúcs. Mondjuk izomláz van a hátsómban, szóval direkt vicces lesz a hegymászás.

***

Ja, mindenki, aki volt a dombon edzeni velem, masszív seggizomlázról számol be.
Télre alakítunk egy csapatot, akik kókuszdió törését vállalják - fenékkel.

Morzsák

Nem tudtam elmenni ma edzésre, pedig tegnap azért nem gyakoroltam a pusztakezes formámat, mert gondoltam, ma úgyis azzal töltök másfél órát.
Szombaton verseny. Nos, talán még sosem mentem ennyire felkészületlenül versenyezni. Meglátjuk, így mi lesz belőle. A pusztakezes formagyakorlatos nevezést legszívesebben visszamondanám, és végülis meg is tehetem - de szerintem inkább bátor leszek.

Látom, muszáj lesz megírnom a fitballos gyakorlatokat. Persze, még módosulhat a szavazás állása.

Ja, és aki a brownie-ra szavazott? 

 Valamit tudhattok, mert ez az egyik legfinomabb süti a világon. Brutális. Már az illatától fejreállsz. 

De sajna van pár friss elhatározásom/döntésem/fogadalmam:

• A málna szerelemízű, csokival pedig kb. a tömény Vágy. Így hát csak annak sütök mostantól ilyet, aki tetszik nekem. Ez lesz A JEL.  Mekkora csel :)

• Hasazás után tényleg mindig, azaz mindig csinálok hátizomgyakorlatot is. A joker a plank, természetesen, ami az egész törzset edzi, és előszeretettel gyakorlom is, ezerféle módon. Viszont a hátam alsó része kissé elmaradott, erre jöttem rá egyrészt hátulról fotózott képeket nézve, másrészt brutál izomlázat érezve akármikor, amikor azt a területet edzem.

• Veszek egy új bokarögzítőt, mert a mostani már a szánalmas utáni állapotban van. Leukoplaszttal tapasztom le, mert a tépőzár szétment teljesen rajta. Egyszóval többet költök rá, mintha vennék egy újat... Tessék felismerni, mikor kell megválni valamitől. Valakitől. Egy helyzettől. Akármitől.

          "Van, hogy tisztább eltörni egy tányért, mint elmosogatni."

• Újra nekiállok főzni magamra. Idő-és kedvhiány miatt ezt hónapok óta hanyagolom, pedig a legegészségesebben és talán a legolcsóbban így lehet étkezni. Mostanság sajnos rengetegszer csak berohantam egy pékségbe, gyorsétterembe... Nát szó gúd, kezdek megint besokallni ezektől. Hús, zöldség, gyümölcs, zab, túró - mennyivel másabb ezekkel jóllakni, mennyivel több energiám van tőlük.

És....

Nem hagyom többé, hogy kihasználjanak. Visszaéljenek azzal, hogy alapjáraton segítőkész vagyok.
Sokáig, nagyon sokáig adok, mert adni jó, önzetlenül, miért nem osszam meg, amim van, vagy miért ne segítsek. De amikor ezt kihasználják, azt nem szeretem, és nem engedem: az embernek tudnia kell a saját értékét.

És ha valaki/valami (társ, barát, főnök, cég, bármi, ami fontos neked) ennek csak a töredékét látja benned, s aszerint kezel: lépni kell, s ha mást nem lehet...elbúcsúzni. Elsétálni, akár otthagyva mindent, mégsem üres kézzel: mert megőrzöd a büszkeséged, tartásod.

Ez mindig fájdalmas döntés, s megszenvedi az ember, de mindig minőségi szintet lép vele - önmaga előtt.

Addig is

Amíg én reménytelenül lusta vagyok ahhoz, hogy leírjam a kitalált gyakorlatokat, addig hasazásra Májk (aki végtelenül irritáló) is mutat jókat:

Tök jó ötleteket lehetne venni a youtube-on található végtelencsillió edzős videóból - csak épp 10 másodperc után megunom az összeset. Igen, a manapság menő street workoutosokat is. Mea culpa.

Marad a saját kútfő. 

Teljesen kaotikus bejegyzés

Kevés lépcsőzés, hogy bemelegedjek, aztán irány a Gellérthegy - ez volt a ma esti program.

Ugyanis kiderült, hogy versenyezhetek szombaton. Viszont... well, enyhe kifejezés, hogy nem nagyon készültem erre a versenyre.  

A bottal és a szablyával rutinból tudok mozogni, de a pusztakezes formám, mint említettem, nincs még úgy igazán begyakorolva, még nem volt meg az, amikor úgy Évimódra atomokra szedtem volna, s soksok óra melóval szép lassan összetettem volna újra. 

Meglátjuk, mi lesz. Tétje ennek a versenynek igazából nincs, a döntőre jussak be, ennyi. Esélyes, hogy béna leszek, de majd igyekszem nem elbotlani a saját lábamban.

Hatszor csináltam meg a pusztakezes formagyakorlatot, négyszer a botformát, négyszer a szablyát. Sötétben mindháromnál gondok voltak az egyensúlyérzékemmel, bizonytalanabb volt a mozgásom. 

Tudtam volna molyolni velük még egy órát, de vártak, be kellett fejeznem. 

Tegnap viszont olyan jóféle lépcsős edzést sikerült összehoznom, hogy ma rendesen nehéznek éreztem a lábaimat. A Somló-köz álomhelyszín, kislábujjtól fülcimpáig mindent megdolgoztató edzést össze lehet rakni arra a helyszínre. Meg a Dombra is, persze. 

Eddig még nem volt két egyforma edzés, minden alkalomra pattan ki pár új ötlet a fejemből - nagyon nem bírom a monotonitást. Nem bánnám, ha a szakdolgozati témák terén is hasonló kreativitást fedeznék fel magamban, de egyelőre ez a területe az agyamnak kómában vegetál. 

Arra viszont rájöttem, hogy amíg ilyen zűrzavar van a fejemben, ama "ösztönök-vágyak vs. józan ész"  stb. dilemma miatt, amit már említettem, na addig esélytelen is, hogy olyan türelemmel és elmélyedéssel foglalkozzak a kungfu formagyakorlatokkal, mint szoktam volt.

Egyszerűen nem.

Aztán simán lehet, hogy egyszer csak hagyom a francba a józan észt és kockáztatok.
Mert elég rövid az élet, bárhogy is nézzük.

Na most ugyebár múlt hétvégén a versenybírói képzés elméleti részén voltam, s kiderült, hogy a gyakorlati rész az országos bajnokság 2. fordulója lesz tulajdonképpen.

Tehát azon elvileg én nem versenyezhetek, mert bíráskodást tanulok helyette.

Viszont kellene versenyeznem, mert az első fordulóban csak bottal és szablyával indultam (mert az EB előtt csak ezeket gyakorolhattam), azokkal kvalifikáltam magam a döntőre, de én szeretnék pusztakezes formagyakorlattal is ott lenni.

Most ezen folyik a tanácskozás, kevesebb, mint egy hét múlva verseny, és én még nem tudom, hogy indulhatok-e rajta.  Az élet tele van misztériummal, mondja a tejfölösszájú fiú a Békés harcos útjában,  higgyünk neki.

Mindenesetre a Luohan Quanem még nincs kész, még messze nem olyan, mint amilyennek szeretném, szóval nem esek kétségbe, ha nem versenyezhetek. Akkor sem, ha versenyezhetek - szintfelmérésnek jó lesz, hogy most hol tartok ezzel a formával.

Viszont a bizonytalanságot nem szeretem, ha ilyesmiről van szó.

***

Ez a nyújtós móka meg nagyon jó, egy gyógytornász ismerősöm is mutatta még régebben, nyáron meg bikramon találkoztam vele újra. A képen a júliusi táborban támasztom a fejbúbom a talajzatnak mélán.

A hátat nyújtja, odáig kéne eljutni, hogy teljesen függőleges legyen a hátam, mint a tetovált fickónak... ööö... nőnek... fickónak...

***

Ó, és írtam ki szavazást, hogy szeretnétek-e bejegyzést a kedvenc fitballos gyakorlataimról, lásd jobb oldalon. 

Lookin' for freedom

Tegnap kimentem a Margitszigetre futni, ez is csak félévente egyszer történik meg. 

9 körül értem oda, már sötét volt. 

Elvileg mostanság egy szatír tevékenykedik aktívan a szigeten, szóval törpölgettem rajta, hogy mi lesz, ha találkozok vele.

Végül nem futottunk össze, bár nekem Garrett zenélt a fülembe, szóval akár még az is lehet, hogy közben ő futott utánam meztelenül, trágárságokat kiabálva, csak én meg nem hallottam.

Félúton eszembe jutott, hogy vajon mit tennék, ha egyszer csak előbukkanna egy bokor mögül. Hát... Őszintén szólva, amilyen lendületben voltam, amilyen robbanékony, feszült hangulatom volt, sajnos esélyes, hogy ha elém toppant volna, akkor nem futok el előle.

Akkor tudok gyorsan futni, ha van "nyulam", akit követhetek. Most nem volt, 26 perc alatt futottam le a kört. 

Utána odabaktattam még a szökőkúthoz, nem láttam még így felújítva.

A fejem pedig telis-tele gondolatokkal.

Hihetetlen, hogy képes vagyok hónapok óta kínlódni egy lépésen. Kérdésen. Franc se tudja min. 

Mert hát sokat veszíthetek. És fogalmam sincs, mennyit nyerhetek. 

Pedig így kéne, szabadon,  félelem nélkül: a gyerkőc le se tojja, hogy ő kicsi, és a palánk magasan van. 

Talán akkor veszítjük el a gyermeki szabadságunkat, amikor - a tapasztalatok hatására - elkezdünk mérlegelni, és a szív versus ész dilemmákban az utóbbi javára dönteni, a spontán késztetésből fakadó tettek helyett a hosszútávú érdekeket nézni. Bizonytalanért már nem kockáztatni a biztosat.

Bölcsek leszünk? Fene tudja. 

Talán...

...megesik, hogy az áldozat kényszeríti térdre a vadászt.

Rövid bejegyzés arról, hogy felvittem Kristófot ama 168 lépcsőfokon.

Felvittem Kristófot ama tabáni  168 lépcsőfokon. (és ennyit terveztem írni eredetileg :))

Ő 86 kg, én 55 vagyok, tehát a saját súlyomnál még 31 kilóval nehezebb terhet cipeltem fel a hátamon. 

Ami tök jó, főleg, ha azt vesszük, hogy tavaly év elején még saját magamat nem tudtam felvonszolni 4-5 lépcsőfokon, úgy meg voltam zuhanva testileg, lelkileg. 

Ma este még ennek örülök, holnap már jöhet újabb kihívás, úgyis kitalálok valamit.  Csak cékla nem, nincs olyan kihívás, hogy én céklát egyek, annyira kemény sosem leszek.

Nekem egyszeri kihívás, neki mindennapos munka.  Porszemek vagyunk ám, akkora  a világ.

Ahogy átléped az árnyékodat

Megbeszéltük D-vel, hogy ma reggel tartok neki Domb edzést, mert a munkarendje miatt a csoportos edzésre nem tud jönni. 

D. hajlamos a hisztire, de hihetetlenül aranyos módon. Képes kistányér szemekkel, lefelé görbülő szájjal magyarázni, hogy éppen miért nem megy neki valami. Én viszont kőkegyetlen vagyok, így szeret velem edzeni.

Tegnap este megbeszéltük, hogy ha nem esik az eső, akkor bizony edzünk reggel, még ha vizes a domb, akkor is. Note:  "A Domb" egy viszonylag rövid, de nagyon meredek emelkedőre és a körülötte lévő parkra kifejlesztett edzés, egy óra, megállás nélkül, kombinálva a futást és a funkcionális erőnléti gyakorlatokat.  A futás a pihenés, csak jelzem.

Reggel már úton volt a lány, amikor felhívott, hogy otthon hagyta a kesztyűjét, és a ekcémás a keze, ésésés...Így hogy menjen majd a tigrisséta?

Körülnéztem, nem találtam neki kesztyűt, 45 másodperc gondolkodás után bedobtam egy nagy törölközőt a táskámba, és meg is volt a terv, mivel váltjuk ki ma a tigrissétát és a többi lefelé jövetelt. 

Ugyanúgy megvolt a kar-has-hát terhelés is, nem úszott meg semmit D. 

Már azért büszke voltam D-re, mert bevállalni hétfő reggelre egy magánedzést a dombon, ahol csak őt fogom hajtani, és egy pillanatra sem tud csalni - ez hősies dolog. 

10 perc után eleredt az eső. 

És mi folytattuk az edzést.

A Domb nagyon meredek, és persze csúszott - így kontrollal, lassabban, de megcsináltuk a gyakorlatokat, a békázástól kezdve a kedvenc összetett feladatomig. 

 D. mellett csináltam én is, bár nem volt tervben, hogy edzek, de ilyen szituban nem hagyja az ember egyedül küzdeni a másikat. 

Egészen másképp, komolyabban dolgoznak ilyenkor az izmok: az egész láb, törzs, de még a talp is azon dolgozik, hogy stabilizáld, megtartsd magad. Dolgoznak a mélyizmok, fejlődik a testkontroll, a tudatosság: muszáj helyesen csinálnod, különben  a vizes emelkedőn reménytelenül pofára-hasra-hátsóra esel.

"Nagyon fáj."

"Nem megy".

"Nem bírom."

"Csak egy perc.."

Ezeket hallottam olykor D-től, de csak elvétve, általában csendben, koncentrálva küzdött.

Na meg ezekre a válaszom úgyis csak annyi: Nem érdekel. 

És folytatta, a szakadó esőben is, szarrá ázott ruhában kitartva a planket, futva a köröket, guggolva...

Én imádok ilyen (tavaszi, nyári, nyárvégi) esőben edzeni, de belőle ezt pár hónapja még nem néztem volna ki.

Nem érdekelte, hogy leázik a szemfesték, hogy a törölköző is csurom víz, sár már alatta, hogy megcsúszik az emelkedőn, a sárba térdelve.

Nem érdekelte, hogy most lehetne egy "fenszi" edzőteremben is.

Én pedig nem hagytam, hogy feladja, amikor megállt volna, mert égett az izom, mert túl meredeknek tűnt a domb. És mindig felért, minden feladatot végigcsinált, gőzölgött a trikója az esőben, ahogy remegő karokkal nyomta a fekvőtámaszokat, néha sírásra görbülő szájjal. 

De a végén nevetett, és joggal volt büszke magára.

"Mert ha ezt most így meg tudtam csinálni... akkor bármit."

És ment dolgozni.

D. elé a következő hetekben gördíthet az élet akármilyen nehéz feladatot, munkát... Ezzel a hozzáállással meg fog küzdeni vele.

Gyakorlatilag ez a legfontosabb célja az én edzéseimnek. 

Attention: veszettül jó alakú nők lesznek itt

Lépcsőzni járó lányok kértek tőlem edzéstervet otthonra.

Hát kaptak: saját testsúlyos erősítés teljes testre, összetett gyakorlatokkal, 45 perc. Egyelőre könnyebb, alapozónak számító edzés.

Megcsináltuk együtt egyszer, hogy megmutassam a gyakorlatok helyes kivitelezését, illetve az egésznek a tempóját, és hogy lássák, értsék, mit jelent, amikor azt írom az edzéstervben:  nincs pihenő két gyakorlat közt. De nincs ám.

3 hét múlva kapnak újat, haladóbbat, ugyanígy közösen "leedzük" egyszer, majd ismét 3 hét múlva még egyet.

Na de a lényeg: miután megcsináltam velük az edzést, másnapra konkrétan nekem is izomláz lett a hátsómban.

Kajánul nevetve ittam a kávémat, azon gondolkodva, akkor mit érezhetnek a lányok...

Megkaptam a választ: "Drága Évi! Szeretném megköszönni, hogy olyat tettél velem, hogy mindig, amikor megmozdulok emlékezzek Rád! Ha csak ülnék a gumóimon, hát az sem megy, mert még az is fáj!"

Go on

Leírtam anno, mit szeretnék.
Hol tartok most?
"Baby steps" - mondta K. is, hát összeírtam, milyen lépcsőfokok is vannak jelenleg a babalábaim előtt.

Pszichológia

Húzós hónapok lesznek az egyetemen per pszichológia mesterképzés, az órarend nem sok lazítást ígér, most van kreditem bőven.

Terepgyakorlat valamilyen intézetben (Lehet, hogy babákkal? Nem az én célterületem, de imádnám.), na meg a szakdolgozat témát is izibe ki kellene találni.

Totál nulláról indulva tavasz környékén le kell tennem még egy középfokú nyelvvizsgát, ami az MA diploma feltétele. A spanyolt választottam, az nem kérdés, hogy lehetséges-e ennyi időn belül ezt teljesíteni, ugyanis nincs más opció, sikerülnie kell :)

Mellette két gyerekkórházban is fogok gyakornokoskodni (pszichiátriai részlegen, illetve az onkológián és az égési sérülteknél),  egy alapítvánnyal pedig szintén kórházakban gyerekeknek szervezett foglalkozásokat fogok tartani, ez utóbbi amolyan játék-mese-kézműveskedés-lazulás.

Továbbra is folytatom a  gyermekkrízis alapítványnál az önkéntes ügyeletet a lelki segélyvonalon. Már egy éve csinálom, hihetetlen. Van, hogy kínszenvedés, de amikor egy hívó megköszöni, hogy meghallgattam, vagy amikor ki tudunk menteni egy gyereket/fiatalt egy kegyetlen helyzetből, akkor azt érzem, megéri.

Szeptember végén indul a gyerek játékterápia, pszichodráma vezető képzés. 100 óra elmélet, sajátélmény, gyakorlat; 30 óra csoportos szupervízió, 20 óra hospitálás. Király lesz.

...és amennyit tudok, segítek az Unicefnek is.

Erősen tervben van a jogosítvány megszerzése is, úgy terveztem, még az idén megcsinálom. Meglátjuk. Nem kell részleteznem, mennyire sokat jelent egy-egy álláshirdetésre jelentkezésnél...

Kung fu

Most hétvégén megyek bírói képzésre. Egyrészt még nekem is jól jön, ha tudom, hogy versenyeken mit és miért pontoznak, másrészt később, ha tanítok, ez a tudás nagyon nagy értékű, harmadrészt pedig szeretném, ha a szakszövetségi és nemzetközi versenyeken minél több shaolin bíró dolgozna. Az új nemzedéken múlik, hogy milyen irányba fejlődik, alakul a kungfu és a versenyek - ebben részt akarok venni. Mert lehet a háttérből morgolódni, hogy milyen szar ez meg az, de a bosszankodástól még nem változik semmi.

Tenni, építeni kell.

Október végén 5. szintvizsga, na ez már az a szint, amire például nem hittem volna, hogy eljutok.

 5. szinten vannak azok, akiktől az utóbbi években tanultam. (Persze, a tudásunk ettől még messze nem lesz egyenlő.) A vizsga: fegyveres és pusztakezes formagyakorlatok, küzdelmi technikák, erőnlét, elmélet.

Úgy akarok odamenni, mint tavaly a 4. szintre: magabiztosan, erősen. Eddig minden szintvizsgát élveztem, akármilyen nehéz is volt.

Októberben lesz egy világkupa is (világbajnokság, de nem IWUF, ergo nem hivatalos),  3 kategóriában tervezek indulni, és legalább két aranyéremmel eljönni. Ez nagyképűen hangzik, de versenyre nem lehet -én nem tudok - úgy menni, hogy nem így álljon hozzá az ember. Nyerni megyek.

Október-november az országos bajnokság II. fordulójának és döntőjének az ideje is. Tavaly 2 kategóriában lettem magyar bajnok, szép lenne ezt tartani. Főleg, mert tavasszal ismét Európa-bajnokság, és a mostani bronzérmemet szívesen cserélném egy ezüstre vagy aranyra.

Vért izzadós, nagyon megterhelő volt a felkészülés idén az EB-re (megfelelő terem és körülmények nélkül), és jó kérdés, képes lennék-e megint végigcsinálni. De a magyar válogatott tagjaként a dobogón állni.... Hihetetlen jó érzés volt.  És persze bennem van: szeretnék jobbat. Na meg ezek a versenyeredmények később nagyon jól jönnek majd, amikor majd támogatókat szeretnék szerezni a tervem megvalósításához.

Tavasszal pedig tanári vizsga, ami gyakorlatilag a legfontosabb most a kungfus célok közt. Az összes eddig tanult formagyakorlatot és technikát kérhetik (ezzel nincsen gond), vagy akár küzdelmet (ezzel sincs), tanítási gyakorlatot. Ami a húzós rész: vizsga a kerepesi shaolin kamrákban. Ez gyakorlatilag a fájdalomtűrésről szól ezen a szinten. Jelenleg igyekszem heti 1x kijutni Kerepesre, szép lassan feledzeni az alkarom, öklöm, könyököm, hogy tavasszal már ne legyen gond. Nem túlélni akarom a vizsgát, hanem rendesen odatenni magam.

Az egyesületet pedig interjúk, cikkek írásával, szponzorok megkeresésével, felszerelések rendelésével (pofátlanul alkudok ebayen, egyszer elvágják a torkom virtuálisan), szervezéssel tudom segíteni. "Kell a lendületed"- mondta az edzőm, én pedig sosem felejtem el, ha valaki segített nekem. Tőle, tőlük pedig rengeteget kaptam. Tiszta lapot...

Közben pedig hivatalosan is startolok a LifeTilt-StepTilt mozgalomnál, hardcore lépcsős, emelkedős, funkcionális izomzatot építős erőnléti edzések tartásával, perverz mozgolódós ötleteim megosztásával. Jó látni, ahogy olyan emberek, akik nem kungfusok, egyszerűen csak mozogni akarnak, a kezdeti tétovázás és "á, nekem ez nem fog menni, nem bírom" - nyüszögés után kilépnek a komfortzónájukból ( finoman kirugdosom őket onnan), és rájönnek: sokkal többre képesek, mint hinnék.

Szóval folytatom az utat a cél felé, amit kitűztem magam elé: a pszichológia és a shaolin kungfu együttes alkalmazásával rászoruló - bántalmazott, lelkileg sérült, önbizalomhiányos, depressziós, vagy épp magatartászavaros - fiatalok segítése, egy mozgásterápiás módszer megalkotásával.

Elérem majd? 

Maradjatok velem, lehet drukkolni :)

Tegnap

Ja, tegnap eljátszottam a Luohan Quannel, a Damo Jiannel és a Dan Daoval a Gellérthegyen. 

Azaz pusztakezes, kétélű egyenes kardos és szablyás formagyakorlatokat ismételgettem  a végtelenségig és tovább. A szablya sikeresen leszedte a hétvégén a kezemről a bőrt egy kis helyen, na azt különösen élveztem, ahogy a sebet újra felpiszkálja a fegyver markolata. 

Csak nehogy véresen adjam vissza a gazdájának, mert még visszaél a DNS-emmel, és belőlem egyet is nehezen kezel a világ.

A Luohan Quanre rá kell állnom rendesen, mert bár gyönyörű és nagyon feelinges formagyakorlat, veszettül kimerítő. 

A karddal egyre inkább összehangolódunk, sokat kell még csiszolnom a jianes mozgásom, hogy ne a szablyás tigris-életérzést vigyem bele, hanem némi eleganciát és kecsességet. Legyen mondjuk párduc. 

A szablyát pedig imádom, a testem emlékszik a több hónapnyi gyakorlásra, amit az EB-re készülve töltöttem. Persze, nem annyira pontos és precíz most, de még mindig ez megy a legjobban. 

Este még lépcsőztem, amit lightosra-lógósra terveztem, aztán végül mégis mindent csináltam. 

A bal lábam, ha szeme lenne, tömény gyűlölettel nézne rám. 

Skyrun Citadella

Első lettem a női mezőnyben a Skyrunon :)

Azért is jó edzésnaplót, blogot vezetni, mert visszaolvasva látja az ember, mennyit fejlődött, vagy épp milyen változások következtek be.

Például tavaly júniusban írtam ezt:

"Az egyik legjobb érzés edzés közben, amikor észreveszed, hogy azt a gyakorlatot/sorozatot/távot, ami eleinte a legnagyobb kínhalállal és gyötrelemmel járt, már könnyedén, megerőltetés nélkül teljesíted.

A mai kínszenvedős hegyfutás közben jutott ez eszembe. De jó is lesz, amikor ezzel is elérem ezt a tökjó érzést:)

Egyelőre még nem tartok ott, bár ez volt a 3. hegyfutásom, szóval nem illik nyüszögnöm még.

(...)

..Ha a fenti kulcsszavak (kínhalál, kínszenvedés, gyötrelem, rohaggyámeg, tüdőkiszakadás) nem lennének elég meggyőzőek, tisztázom a helyzetet: nem mindenképp szeretek emelkedőre futni, meg lépcsőzni sem. 

Mert sosem mentek jól.

Ennek ellenére most mintkettőt rendszeresen gyakorlom.

Hogy akkor miért?

Mert AKAROM, hogy jól menjenek. Akarom a fent leírt tökjó érzést."

Well, a tüdőmet most is kiszakadni éreztem,  a lábaim a célbaérkezés után égő, izzó rongydarabok voltak, amik össze akartak csuklani alattam - de sikerült. 

Ráadásul több, mint fél perccel verve a mezőnyt.

Nagyon örülök ennek az eredménynek, hiszen nem vagyok futó, itt pedig a legtöbben azok voltak. Gyanús, hogy sík terepen, pláne hosszú távon semmi esélyem nem lenne ellenük.  

Viszont úgy gondolom, hogy egy shaolinnak tudnia kell hegyre futni és lépcsőzni - ezek az akaraterőről és a küzdelemről szólnak, nem kell hozzájuk semmilyen speciális készség, vagy futóalkat. Amíg ezek a kiskölykök (lásd a lenti videót 02:20-tól) képesek minden nap felfutni egy, a magyar emelkedőknél jóval meredekebb hegyre, addig egy kungfus sem mondhatja azt, hogy nem képes felfutni egy dombra, hosszabb lépcsősorra. Számomra ez is a shaolin tradíciók előtti tiszteletadás. 

A legnagyobb respect pedig annak a vak srácnak jár, aki a barátnője kezét fogva teljesítette a kihívást. Akkor futottak fel, amikor én lefelé rongylábaskodtam, és a látványtól libabőrös lett a karom.
Ő volt fuckin' superhero tegnap, nem én.

Játszótársak

Ok, a helyzet súlyosnak látszik, de ne aggódjatok, tudom kezelni a dolgot.

Ebből a rengeteg fegyverből viszont csak párat használok, például jianből (kétélű egyenes kard) már 4 is van, ebből 3 kegyetlenül rossz.

A negyediket 2 napja kaptam kölcsön - tökéletes, ezzel végre van kedvem gyakorolni, nem szedi szét a csuklómat. Igyekszem nem beleszeretni, mert vissza kell majd adnom a gazdájának. Addig lesz nálam, amíg meg nem érkezik az én Hanwei kardom.... A fele királyságomért. Igen mély levegőt vettem, mielőtt megrendeltem, de megéri, tudom.

Egyre kevésbé vagyok hajlandó rossz, ócska fegyverrel edzeni. Az eszköz, amit használsz - akár csak egy gyakorlat erejéig is - a társad a mozgásban. Keresd meg a legjobbat, hogy aztán te is a legjobbat hozd ki magadból, ne egy külső körülmény hátráltasson. 

Nálam ez vonatkozik a cipőre, a fegyverre, a sportruházatra.

Erre hajlandó vagyok költeni.

Nem a külső szépsége számít ezeknek  az eszközöknek, felszereléseknek, hanem hogy jól érezzem magam benne, vele, ne is kelljen gondolnom rájuk, annyira természetesen tudjak mozogni velük. Ne egy sportmelltartón vagy egy igazán jó futócipőn spórolj.

De ez persze csak az én véleményem.

Nemsokára megyek Skyrunt futni, lehet drukkolni, illetve mantrázni, hogy addig múljon el a térdem nyilallása.