Le szoktam írni a rövid-hosszú-és középtávú céljaimat, terveimet papírra, amolyan "na, akkor ez most le van írva"-jelleggel, meg hogy jól átgondoljam, rendszerezzem fejben, felszívjam magam... Ésatöbbi.
Ezek lehetnek egészen kicsi dolgok (x. hónapban képes leszek lenyomni x+1 fekvőt), kicsit nagyobbak (ősszel aranyérmet szerzek a világkupán), vagy egészen nagyok.
Szóval tegnap előtt megtaláltam egy ilyen kis papírt - amit még 2008-ban írtam.
Hogy hogyan lehet, hogy ez a kitépett papírdarab 5 évet és ezalatt 4 költözést túlélt, azt nem tudom, de nagyon hálás vagyok most érte.
Amiket ráírtam (többek közt):
- Megtanulom a bot formagyakorlatot
- Újraérettségizek emelt szintű történelemből
- Felvesznek pszichológia szakra
- Megcsinálom a 3. szintű kungfu vizsgát
- Kipróbálom magam versenyen is (több, mint 4 évig kungfuztam úgy, hogy nem is versenyeztem)
Komolyan bepárásodott a kontaktlencsém, ahogy ezeket olvastam. Minden megvalósult, és még sokkal több is.
Az alap botformagyakorlatot nemhogy megtanultam, de már nem is gyakorlom azóta - mert a haladót csinálom mindig.
Magyar bajnoki címek, világkupa aranyak is összejöttek, és a válogatott tagjaként a magyar címeres melegítőben álltam az EB-n a dobogón - ezt se hittem volna soha.
Elvégeztem a pszichológia BA-t, és most már Msc-re járok.
Azóta letettem már a 4. szintű vizsgát is, az 5.-re készülök, ami olyan magas szint, amire gyenge, szédülős, kétballábas lányként sosem hittem volna, hogy eljutok. Tavasszal pedig kungfu tanári vizsgára megyek...
Sokszor érezzük azt, hogy nem haladunk előre, egy helyben toporgunk, olyan messze a cél.. És akkor találunk egy ilyet, és látjuk: hiszen fejlődtünk folyamatosan. Hiszen haladtunk. Ha lassan is, ha vérrel-verítékkel megdolgozva minden kis apróságért, akkor is.
És az idő, ami néha vánszorog, néha rohan, a legjobb barátunk: gyógyítja a sebeket, és elrendezi a gyűrődéseket, és ha jó úton járunk - minket igazol. Olyan leveleket kapok tőletek - ismeretlenektől, ismerősöktől - amiket olvasva először zavarba jövök, aztán szipogok.
Most már tudom, hogy megérte vállalni azt is, amikor a vödörnyi sz*rt kaptam a nyakamba, és nem foglalkozni azzal, hogy ha akik fontosak voltak nekem, másnak látnak, ha nem értenek egyet a céljaimmal, ha nem jósolnak nekem nagy jövőt, vagy ha konkrétan kimondják, hogy emberileg nem járok jó úton. Vitatkozhattam volna, vagy megpöckölhettem volna a gerendát a szemekben - minek? Inkább nyeltem egyet - sokat - és csak csináltam a dolgom.
Az idő telt, és most olyan, mint amikor leszedhetjük a napérlelte gyümölcsöket a fáról.
És persze dolgozunk tovább, mert annyira kicsik vagyunk még mindig. Annyi még az elsajátítandó tudás, annyit kell még fejlődni...
És közben egyre inkább élvezni az utat, szeretni az életet és önmagunkat benne.
Persze, hogy nehéz néha. Vagy sokszor. Van, hogy a szívem ki akar szakadni a helyéről, annyira nehéz család nélkül, igazi otthon nélkül, menni előre, dolgozni a céljaimért.
De ez is hozzátartozik az élethez, igenis lehet keseregni is, káromkodni is, aki tud, az köphet is egy nagyot amolyan magyarosan - én nem próbálkozom, mert a lábam szárán fog folyni a nyálam.
Aztán úgyis megyünk tovább, úgyse adjuk fel.
Én tuti nem.
Jó itt lenni, jó Évinek lenni, bárhogy is nézem, gyönyörű a világ, ha van szemed, szíved látni benne a szépet, akkor rájössz, hogy élni jó.
Én veszettül élvezem.
