Szombaton, a XI. Chan Wu Bajnokságon 3 formagyakorlat kategóriában indultam (pusztakéz, rövidfegyver, hosszúfegyver), sikerült mindhárommal első helyezést elérnem.
Nagyon örülök az eredménynek, több okból is. (há, mer mér' ne örülnék, e? :D)
Egyrészt évekkel ezelőtti elhatározásom volt ez, hogy történjék bármi, én addig nem hagyom abba a versenyzést, amíg nem lesz olyan, hogy 3 kategóriában indulok, és mindhármat meg is nyerem. Nem tudom már, hogy jött ez, valószínűleg onnan, hogy kezdőként néztem a "nagyokat" (Kövér Kristóf, pölö) , akik mindig megnyerték azt a kategóriát, amiben indultak, ha ez 4-5 kategóriát jelentett, akkor is.
Olyan már volt többször, hogy két kategóriában indultam, és megnyertem mindkettőt, vagy háromban, és két arany, egy ezüst lett az eredmény - de én ragaszkodtam ahhoz, hogy meg akarom élni azt, hogy háromszor lépek pástra, és háromszor állok a dobogó legfelső fokára.
Volt, amikor ez nagyon távolinak látszott (a harmadik bokatörésemnél, vagy a legnagyobb csalódásoknál), de köszönhetően az elképesztő önfejűségemnek és makacsságomnak, ebből nem engedtem.
Hát lőn.
Jó érzés volt, főleg, mert szép, nemzetközi mezőny jött össze.
 |
| Olyan ez a nadrág, mintha keresztben lenyeltem volna egy hajót, pedig nem. |
Azért is örülök, mert nagy küzdelem volt: kifejezetten rossz formában voltam, fájt mindenem.
A térdem kattogott és olykor tompán, olykor nyilallva fájt, a csípőm akadt, görcsöltek az izmaim már napok óta. Jó kérdés, miért, de valószínűleg egy gyógyszer ütött ki.
A pástra lépés előtt 2 órán át lazítgattam az izmaim, melengettem, dörzsöltem a térdem, kapott lóbalzsamot is rendesen, ama extra erős pirosat, amitől katlanban érzi magát az ember.
Az, hogy ilyen állapotban nyertem, nagyon jóféle érzés.
DE.
A pusztakezes és a hosszúfegyveres formagyakorlatom nekem nem tetszett, felvételt nem láttam, de nem éreztem jónak, többre vagyok képes - és ez számít. Jobb voltam az ellenfeleimnél, de nem voltam jobb annál, amit a legutóbbi versenyen nyújtottam.
Viszont.
VISZONT
VISZONT
Ami az igazán fontos, és amire igazán büszke vagyok: a szablya formagyakorlattal elért első helyezés.
Miért?
Mert ezt a formagyakorlatot egyedül tanultam meg, egy rossz minőségű versenyfelvételről, a telefon kijelzőjén nézve, újra-és újra, másodpercenként megállítva, próbálva elkapni a mozdulatokat.
Megnéztem vagy ötvenszer, aztán megnéztem újra, először az első 3 másodpercet, majd letettem a telefont, felvettem a szablyát, próbálgattam a mozdulatot, újra megnéztem azt a 3 másodpercet, újra próbáltam.... És így tovább. a teljes formával.
Nem volt segítségem, nem volt tanár, aki magyarázott volna, vagy kijavította volna a hibákat, vagy segített volna egy-egy nehezebb mozdulatsornál. Így volt, hogy szitkozódtam, volt, hogy elhajítottam a szablyát, amikor sokadszorra sem sikerült valami.
És... rég nem sérültem már ennyiszer, mint az új mozdulatok gyakorlásánál: sokszor csillagokat láttam, és könnyes lett a szemem. Nem a meghatottságtól. Szétkaszaboltam magam.
Vizsga volt ez, önmagamnak állítva.
Megvan az edzői képesítésem, megyek szint -és tanári vizsgára, rendben. Meg tudom tanítani az elmúlt egy évtized alatt tanult technikákat, formagyakorlatokat gyerekeknek, felnőtteknek, bárkinek. De ez még nem igazi szabadság, ez nem kreatív tudás, ez még csak végrehajtás, ez még csak "szakácskönyvből főzés".
Az az igazi tanár - szerintem - aki olyat is képes megtanulni, és továbbadni, amit neki nem tanítottak meg.
Az, hogy egy ilyen felvételről meg tudtam tanulni minden segítség nélkül egy magasabb szintű fegyveres formagyakorlatot, majd az első bemutatásakor aranyérmet nyerni vele - számomra ez volt az igazi megerősítés, visszaigazolás.
Ahogy a funkcionális edzéseken is, amiket tartok, a saját elképzelésem szerint, kreatívan alakítom az edzésterveket, saját ötletekkel, általam kitalált feladatokkal, kombinációkkal.
Soha nem éreztem volna elégnek azt, ha egyszerűen a 10 év edzés anyagát felhasználva tartanék edzéseket - sőt, nem is érezném azt, hogy edzést kellene tartanom úgy.
Szóval boldogság van jelenleg, de persze ez még messze nem jelenti azt, hogy elszállhatnék magamtól. Nincs miért, ráadásul még mindig messze vagyok attól a szinttől, amit el akarok érni. Ez nem egy szintvizsgához, versenyhez köthető szint - ez az, ami az én fejemben van, ha a kungfura gondolok. Egy kép, egy mozgássor, egy érzés, ami ehhez köthető... ez az, ami felé haladok, lassan, apró léptekkel.
Nem a nagymester elképesztő mozgása, nem a kínaiak lélegzetelállító ugrásai.
.jpg)
.jpg)
