Palacsinta éjfélkor

Olvasom egy lány írását: pizzázós este a haverokkal és a kedvesével, havonta egyszer ülnek így össze, nagy hangulat, stb. Ő meg előkapja az előre elkészített diétás kis kajáját, aminek persze pontosan kiszámolta a tápértékét, és azt rágcsálja, amíg a többiek betolják az xxxl-es pizzát.

Hát.

Abbahagytam az olvasást, kibaktattam a konyhába, és összedobtam pár palacsintát. Kakaósat, eperlekvárosat, citromos-mascarponésat.

Közben eszembe jutott, hogy pl. az ebédem féláron kaptam, mert a kiszolgáló srác így (is) próbált udvarolni.

Pedig kabátban voltam, és nem látta a kerek fenekem vagy a lapos hasam.

Csak a  mosolyom.

Meg az is eszembe jutott, hogy volt egy barátom, akivel az első randin a Margitszigeten sült kolbászt ettünk steak krumplival.

És az megvan, hogy a gésáknak maximum a csuklójuk villant ki, de akkor már szívritmuszavart kaptak a rajongó férfiak? Pedig ők is megkaphatták volna a mindent megmutató, és mindenre kapható lányokat.

De veszettül nem a kerek popsi, izmos láb, lapos has az, ami ezeket a reakciókat kiváltja.

Hanem a kisugárzás.

Lehet bármilyen bomba tested, ha ez nincs meg. És lehetsz bármilyen szakadt - pl. edzésről jövet -, lehet rajtad pár pluszkiló is... a kisugárzásod, tekinteted, mosolyod az, ami mindent visz.

A többi csak plusz.

Szóval...

Én az a lány vagyok, aki éjfélkor palacsintát süt.

Fellélegzés

Jelentem, jobban érzem magam. 

Ehhez kellett az, hogy egy kicsit távolodjak a dolgoktól, s azt mondjam: leszarom :) Élvezni akarom a mozgást, nem érdekel a "mertteazebérekészülsz" - most már csak feelingesen edzek.

Továbbá végre jobb körülmények is adódtak, végre teremben is tudok edzeni, nem a sárban csúszkálok és fagyoskodok. Sok utazás, na meg fizetek is érte, de megéri. Pláne, mert a kínai mesterek sétálnak, edzenek körülöttem. Mosolyognak, segítenek, bíztatnak. Mert ők már elég erősek ahhoz, hogy merjenek szerények és közvetlenek lenni, dícsérni is. Örömkungfut tolnak ők is, én is - így szeretem, másképp elmegy minden jókedvem. 

Ma a második edzésem csak a szobámban volt:: zsákolgattam, hasaztam, jó alaposan nyújtottam (össze kéne végre kapnom magam, és tényleg megcsinálni azt a spárgát), láblendítések, aztán amennyire a hely engedte, kis szablyaforgatás, a botos forma első mozdulata (egylábas guggolás) jó sokszor, aztán a Lohan quanből pár részlet.

Tehát egyszerűen azt csináltam, amihez kedvem volt - uhh, nagyon jólesett, végre. Elmondhatatlanul jól éreztem magam utána.

Tulajdonképpen ezzel is csak nyertem: a lazaság, és az alapállásokból való könnyedebb mozgás elég jól jön majd a versenyen. 

Már csak egy masszázs kéne, és újjászületnék.

Amúgy meg hihetetlen, hogy megerősödött az alkarom a sok fegyverforgatástól. Ez pont nem egy olyan testrész, amire a lányoknak eszükbe jutna gyúrni, de ha mégis: forgassatok szablyát, botot. Nekem most alapból egy merő izom az egész alkarom, de 2-3 perc szablyázás után szó szerint kőkemény, olyan, mintha nem is a karomat érinteném meg, hanem egy élő faágat. Mondjuk bőrrel bevont faágat. Kicsit félelmetes.

A hátam, vállam is sokat erősödött, bár az azért jó kérdés, hogy mennyire szimmetrikusan...Ránézésre nincs eltérés, de hát a fegyverek kezelésénél nem egyenlő terhelés alatt van a két kar.

Hm, és ami az előző bejegyzésben kimaradt abból a felsorolásból, hogy mit is fogok csinálni, ha az EB után végre szabadabb leszek....

Well... akadt valaki, aki felkeltette a figyelmemet.

Dine in Hell

Tudjátok, mennyit jelent(ene), ha verseny után egy edző annyit mond(ana): "Ügyes voltál." ?

Rengeteget. 

Aztán jöhetne a kritika, a fejlesztendő területek elemzése, a tervek a következő edzésekre, stb.

De ha a verseny előtt csak a növekvő nyomás megy, közben a feszült figyelem, utána pedig nincs meg ez a kis leeresztés, hanem csak annyi: "Hát, ez az EB-re így kevés lesz", és utána pedig az, hogy na akkor a következő 2 hétben napi 4 óra edzést kell csinálnom, akkor minden felfokozott feszültség ott marad, sőt átalakul valami olyasmi érzéssé, mintha fizikailag szétvertek volna.  Még akkor is, ha teljesen tisztában vagyok azzal, hogy tényleg a legjobbat akarja nekem, foglalkozik velem, dobogón szeretne látni - ez mindkettőnk vágya.

Tapasztalat, következtetés: a sportpszichológia bébicipőben jár hazánkban, really. De nem elkeseredni, én azok közt leszek, akik tanulják és alkalmazzák majd. Bátran hozzátok majd hozzám a gyerkőcöket. Még ne, majd szólok: most még sokat kell tanulnom - és én jól akarom csinálni. 

A hangulatom...

Hm.

Hm.

Hajlszálvékony már az a bizonyos szál.

Feszült vagyok, ingerlékeny, fáradt és túlterhelt.  Seperc alatt meg tudnék bántani, vagy porig alázni embereket. Ezt nem akarom, szóval inkább csendben vagyok. Vagy mosolygok, mert az jó, és ha mosolyt kapok vissza, az sokat ér. Van, aki úgy tud mosolyogni, hogy az felmelegíti a sarkvidéket is, kisüt a Nap is.

Kedvességet, simogatást igényelnék, a sarokba tenném kicsit a fegyvereket, és Nő lennék csak megint, nagyon tudnék bújni. (miután levezettem a feszültséget - hát, pár karmolást ki kell bírni :D )

Ehelyett ugye a program az, hogy napi 2x2 órát edzek a kicseszett rossz időben. Megtanultam teljesen figyelmen kívül hagyni a tré körülményeket, mármint most már zuhogó esőben, csikorgó hidegben és fejettépő szélben is ugyanúgy fogom a fegyvereimet, és caplatok fel a hegyre gyakorolni, mint normál körülmények közt. Max. nagykabátban, esetlenül, lassított felvételként mozgok, mint afféle pufók shaolin hóember. Nem répa az orrom, nyugi.

De ez tényleg csak hozzáállás és akarat kérdése, meg lehet szokni, hogy egyszerűen leszarod, milyen idő van kint. Ha edzeni akarsz, akkor edzel, ha zombik potyognak az égből, akkor is, ennyi. 

Szóval fogak összeszorítva, az a bizonyos szál még nem pattan el, még nincs hiszti, még nem adjuk fel, leszarom a hideget-havat-szelet-sulitmelótcsaládikitagadást, még 2 hétig kemény vagyok :)

Utána?

Tánc. Rúdtánc.

Jacuzzi, szauna.

Repülés. 

Filmezés, ágyban hesszelés.

Falmászás.

Barátok, buli - és megint csak tánc.

***

Jut eszembe.

Van az olvasók közül, aki jönne velem napfelkeltefutásra? Szívesen megosztanám az élményt, hátha ti is rákaptok, mint én ama első, tábori napfelkelténél. 

A Gellérthegy lábánál találkoznánk jó kómásan, morcosan, benőtt szemekkel, aztán felkocognánk a Citadellához, ott szusszannánk, nyújtanánk, kicsi qigong esetleg, aztán nagyon megörülnénk a narancsvörösen előbukkanó, gyönyörű Napnak. Utána indulhat a nap, meló, suli, pörgés.

Már ha jobb idő lesz, azaz felhőtlen lesz az ég, különben nézhetjük a szürkeséget, de az nem olyan felemelő.

Bájosságok

Gyakorlok a Gellérthegyen, sötét van, mínusz ezer fok, fákat kidöntő szél: sehol senki, még a kutyasétáltatók is otthon maradnak ilyenkor. Csak én bajlódtam két pulcsiban, kabátban a szablya formagyakorlatommal. Rosszul ment, nem volt egy normális, stabil alapállásom se, botladoztam, elvesztettem az egyensúlyom, stb.

Na de:

Hát nem akkor tűnik fel hirtelen tőlem 3 méterre egy sétáló fickó, amikor türelmemet elvesztve hangosan elkáromkodom magam, úgy igazán vulgáris kocsis módjára? 

(A fickó csodálkozva megállt, aztán valamiért úgy gondolta, társaságra vágyom. Nem vágytam, pláne nem sötétben, úgy, hogy az arcát sem láttam. Eljöttem.)

A botom meg ugyebár szinte vadonatúj. A nagy latyakos, esős időszakban is csak kint tudtam gyakorolni vele, szóval teljesen fekete lett a centi vastag sárrétegtől. Lemostam, most vakítóan világos, csodaszép, ámde  mivel még annyira sima (alig csapkodtam földhöz, stb), így tisztán nagyon csúszik, egy-egy mozdulatnál majdnem kirepült a kezemből. 

Szóval ma a következő jelenetet láthatták, akik a hegyen sétáltak: a lányka belemarkol a virágágyás puha földjébe, majd a tenyerébe köp, és jól átdörzsöli a botot. Épp annyira legyen koszos, amennyire kell. 

De amúgy tényleg bájos lány vagyok. 

Ilyen: 

Holnap hajnalban zúzunk Székesfehérvárra, az országos bajnokság 1. fordulójára.

Lehet drukkolni, igazából nem érzem, hogy formában lennék, az utóbbi pár napban botrányosan szarul mozogtam.

Meglátjuk.

Fegyverarzenál

Kiderült, hogy nem mehetek a saját szablyámmal versenyezni, mert túl rövid. Nem jó hír: évek óta ezzel a szablyával edzek, nem egyszerű dolog 2 hét alatt átszokni másikra. 

K. elhozta az övét nekem este, laza lépcsőzés után azzal gyakoroltam, próbálgattam. Nem rossz, de teljesen más, pl. nem forog még rendesen a kezemben. Más a súlya, más a markolata. 

Nem is a formát kellene először gyakorolnom vele - jöttem rá a küszködés közepette - hanem ugyanazt az utat bejárni, mint az első szablyámmal: először csak forgatás, sok-sok forgatás. 

Mert tudhatom én a formát veszett jól, ha nem folyékonyan forog a kezemben a fegyver.

Jelenleg a szobámban így már 6 kard (ebből 1 teljesen használhatatlan), 4 bot (és 1 vascső), egy lánckorbács és 2 legyező lakik.

Tudok élni, ne mondjátok, hogy nem.

Az egyik bot nem az enyém, az is K-é. Hm, lassan ideköltöztetem az összes fegyverét... De igazából csak az enyémnél nehezebb lánckorbácsát nyúlnám le. Meg ha van pudaoja, akkor azt. 

A többi az enyém, van, amit használok, van, ami már csak a falon pihen  - pl. a törött botom.

Na de na.

Ma reggel botoztam a hegyen, elképesztő, csodálatos, milyen rosszul ment, szinte bámulat. Nehézkesen mozogtam, és gyakorlatilag képtelen voltam ugrani. Ez most nem azt jelenti, hogy kicsiket ugrottam, hanem hogy egyszerűen nem emelkedtem, egyáltalán.

Talán a tegnapi edzés miatt (rengeteget kellett ugrálnom), talán savasodás, talán a hormonális cirkadián maja... mindegy. 

Este lépcsőzéssel melegítettem, utána szablyáztam, elvileg a teljes formát akartam jó sokszor megcsinálni, gyakorlatilag ez nem igazán sikerült, tényleg nem voltam csúcsformában ma.  Elszédültem aztán, leültem, lábat lógatva néztem a budai várat, s ráérősen gondolkodtam az életemen. 

Sarkamra álltam, erélyesen információt követeltem - és kaptam. 

Már egy fokkal többet tudok a versenyről, mindjárt szebb a világ. 

Gyönyörű a tavaszi napsütéses, madárcsicsergős idő is.... 

Kétszer gyakoroltam ma, elsőre még csak csepergett az eső, este viszont már masszívan szakadt. Szentségeltem egyet-kettőt, de  kedvemet nem vette el, igazából engem pörget az eső, ha nem nagyon hideg (Főleg a nyári viharok... felszabadít valamit. Majd egyszer erről mesélek, vagy nem.), na meg David Garrett játszott épp a fülembe - ki vagyok én, hogy egy ilyen zenét hallgatva csak úgy visszafordulok az eső láttán? 

Ami viszont hátrány: a sok ruhától nehezen mozgok, a talaj csúszik, nem lehet teljes gyorsasággal, mély alapállásokkal, rendes ugrásokkal gyakorolni, mert sérülésveszélyes. Könnyedén átvettem mindkét formagyakorlatot 5-6x.

A második edzés kis lépcsőzéssel összekötött volt, de csak párszor futottam fel, bemelegítésnek, aztán arrébb húzódtam, hogy gyakoroljak. Ekkor azonban már jócskán szakadt az eső, az én Lunarglide-om meg extrán szellőző-lélegző cipő, tehát teljesen beázott, hideg vízben tocsogtam, ez meredeken levitte a komfortérzetemet. Nagyon könnyű felfázni, ha vizes a lába az embernek...

Az volt még tré, hogy bottal nem igazán tudtam gyakorolni, annyira vizes volt, hogy kicsúszkált a kezemből. Konkrétan nyálkásnak éreztem. Fujj.

Azért amíg tudtam, eljátszottam a formákkal, inkább lassan, nehogy megcsússzak, és sérülés legyen belőle, mert akkor az edzőm nekifutásból felrúgna a Holdra.

Hazafelé már effektíve rázott a hideg, itthon azonnal forró vizes kádfürdő következett, meleg tea, stb.

Élesedik

A sportedzői egyik fele megvan ( a szakmai gyakorlati rész), hip-hip-hurrá.

Jó volt ez a pár nap, sokat tanultunk, mozogtunk, elraktároztam a fejemben sok jóféle gyakorlatot, majd meg is osztom itt.

A neheze még most jön, tanulás van ezerrel. Aha, mikor? :)

Tegnap kiderült, hogy hopi, nincs, akivel mehetnék az EB-re, az eredeti terv (kisbusz) ugrott. Nem stresszelünk, persze, hogy nem. 

Amúgy egészen eddig halál lazán álltam az EB-hez, akárhányszor kérdezték, hogy hogy állok a mentális felkészüléssel, stb. 

És most - konkrétan 3-4 perce - tört rám valami kegyetlen szorongás, félelem.

Szombaton magyar bajnokság, első forduló. A két versenyformámmal megyek, a pusztakezest most kihagyom. Egyfajta főpróba lesz ez (bár onnantól még lesz 2 hét az EB-ig). 

Na de épp ez az.

Mi van, ha itt nem nyerek? - dübörgött bele a lány fejébe a gondolat.

Elvileg semmi.

Hiszen sajnos tudjuk, minden shaolin tanár tudja, hogy a hkf versenyeken nem könnyű shaolinként nyerni, egy másik stílust részesítenek előnyben. Ez tény, szomorú, de igaz. Épp ezért duplán boldogság, ha valaki jó helyezést ér el.

Elvileg nem jelent semmit, ha nem nyerek jövő héten. De el tudom majd viselni, hogy mindenki azt várja tőlem, hogy nyerjek? "Merteazebérekészülsz." Sőt: én is azt várom magamtól, hogy nyerjek mindenképp. 

Hujujjj. Hajajj.

Szerencsére holnap reggel megyek a sportpszichológushoz, addig igyekszem nem pánikolni.

Most meg megyek gyakorolni. 

Hideg van, basszus.

(no szex verseny előtt - téma: testileg oké, hogy robbanékony, éles, agresszív lesz az ember, de most kérdéses, hogy meddig, és mikor csap át abba, hogy szellemileg meg negatív dolgok jönnek elő, figyelmetlenség, koncentrációzavar...)

Update:

Most már jobb.
A kungfutól mindig jobb lesz....

Hideg volt, lazán lemozogtam a formákat, 10x mindkettőt.

Tiszta vizet a pohárba: te hányszoros világbajnok vagy? :)

Sportedzői képzés.
Olyan jó volt, hogy végre valaki (a magyar kungfu szakszövetség feje) kimondta, amit én is annyiszor már:
Magyarországnak nincs kungfu világbajnoka, ehhez képest kb. az összes egyesület úgy hirdeti magát, hogy 3-4-5x-ös kungfu világbajnok a mester, tanár...Ugye, ismerős? :)

A lájftilten tán K-t is annak írják, de velem egy szinten lévő lány is mondta már magára, hogy világbajnok, azért, mert egy olaszok által szervezett nyílt versenyre kiutazott, és ott nyert a formagyakorlattal. Ellenfele nem volt, egyedül indult a kategóriában.

Világkupa győztesek, azok lehetnek, vagyunk. Nekem eszembe se jutott, hogy pl. a novemberi világkupa után én VB-győztesnek nevezzem magam - messze vagyok attól. Az, hogy nemzetközi versenyt szervezünk, és arra eljön jópár ország, még nem jelenti azt, hogy az hivatalos világbajnokság lenne. Főleg, ha pl. valaki úgy nyer egy kategóriában, hogy még ellenfele sincs, vagy csak 2-3 ember.
Világbajnokág: amit az IWUF szervez.
Európa-bajnokság: amit az EWUF szervez.

Ezeken kívül vannak szép nemzetközi versenyek, amire az megy el, akinek van kedve, pénze. Jobb esetben távolabbi országok is részt vesznek, ha szerencsések vagyunk. Ennyi.

Szerintem nagyon fontos, hogy őszinték legyünk magunkhoz. Jó dolog persze világbajnok-szerepben tetszelegni, de ha egyszer nem igaz, akkor minek?

Más

Abszolút nem bántam meg, hogy otthagytam az előző egyesületemet (most lesz egy éve, hogy telik az idő, nahát), nagyon szeretem a mostani bandát, csak egy valami van, ami nagyon hiányzik:

A feszített tempójú, hajtós, kemény edzések.

Ott már a bemelegítéskor folyt rólam a víz, nem volt álldogálás, téblábolás, beszélgetés, tökvakargatás, pihenés. Mozgás volt. Erőfeszítés. Az edző velünk mozgott, diktálva a tempót, s mi próbáltuk tartani az iramot, sokszor levegő után kapkodva.

Itt a Lurdys edzésen csak akkor fáradok el, ha úgy megyek oda, hogy előtte már gyakoroltam 2 órát. Ma ez nem történt meg, a tré időjárás miatt. Viszont álmos voltam és kialvatlan, de még így is: egyszerűen a kétórás edzés végén kb azt éreztem, hogy oké, bemelegedtem, kezdhetnénk mozogni...

Most csak a válogatott csapat edzésén, amit a kínai mester tart, érzem azt a szintű überbrutál, mégis jóleső fáradtságot, hogy jajj, négykézláb fogok hazamenni. Na meg amikor egyedül gyakorlok, mert már jó ideje elértem azt, hogy kegyetlenül tudom magamat szivatni :)

K. is jóféle edzéseket tartott, bízom benne, hogy fogunk még együtt kungfuzni - szervezett edzésen - a lépcsőzéseken kívül.

...így hát ahogy hazaértem 10 után, még hasaztam kicsit:

• 4x30 lassú lábemelés (2 kg-s lábsúlyokkal, úgy, hogy felfelé meg is emeltem a csípőm az emelések végén - kombózzuk a jót a mégjobbal)
• 4x40 ilyen fekvőtámasz-pozíciós móka, mint amit Hari csinál a videó elején, itt is maradt a lábsúly:(amúgy tessék felfedezni ezeket a hasazásokat is, ahol nem a szokásos hanyattfekvés a téma, hanem pl. fekvőtámasztartás, ezek kegyetlenül jól erősítik az egész törzset, én nagyon szeretem őket)

Note 1.: Be kellene már szereznem egy medicinlabdát, 4 vagy 5 kilósat.

Note 2.:  A 0:40-nél lévő gyakorlat igencsak jóféle. Tényleg kell egy labda.

Note 3.: 0:46, ez továbbra is... hát... grrrr.

• 4x20 nagy körzés (hátonfekvés, lábak feszítve,  nyújtva 45 fokban felemelve, és így szép lassú, nagy körök a lábbal, úgy, hogy a derék, hát nem mozdul) Lábsúllyal ez is. Gyilkos.

Work on it

Élek ám, csak nagyon zsúfoltak a napjaim, meg nincs is kedvem írni. 

Változóban vagyok :)

Harmadszorra voltam a sportpszichológusnál, veszettül jóféle felismerések, rácsodálkozások vannak minden alkalommal. Felér egy-egy pofonnal, de olyannal, amitől aztán tisztább lesz a fej.

A fegyveres mozgásom mérföldeket javult, szinteket léptem felfelé. Ez leginkább szubjektív érzés, és kis dolgok, de nagyon fontosak. Biztos léptek, élesebb, precízebb vágások, könnyedebb forgatás - ilyesmik. 

Kezdem az érezni, hogy fuck you, dobogós leszek az EB-n.  

Néha amúgy már veszettül nehéz nekiindulni a Gellérthegynek, hogy gyakoroljak, de csak elkezdeni rossz, aztán mindig élvezem. Ájminláv vit kungfu.

Most már csak 2 részre bontom a formagyakorlatokat, a nagyon aprólékos csiszolgatós időszaknak vége. Bírnom kell majd dinamikával a versenyen, hozzá kell szoknom, hogy végig meghúzom. Egyelőre még azok a mozdulatok, amik kiragadva a formából szép precízek, most folyamatában kissé visszagyengültek, de helyére kerül majd minden.

Egy hét múlva már ténylegesen elejétől a végéig fogom csinálni őket minden gyakorláskor. Hjajj, de jó lesz.

Most már nincs más - se hegyfutás, se bunyó edzés, semmi, amitől lefáradok annyira, hogy az akadályozza a versenyformák gyakorlását.

Csak a bot és a szablya.

(Ok, pár perc lánckorbács azért belefér :) )

A zsúfoltsághoz még:

Jeleztem P-nek, hogy jövő héten nem biztos, hogy tudok menni edzeni, családi dolgokat kell intéznem. (Aláírnom a kitagadós papírt, jihá.)

A válasz: "Rendben, de ne felejtsd el, mi a feladatod."

Ez mosolygásra késztetett.

Mi a feladatom? Na mi?

• Mindent beleadni az egyetemi mesterképzésen, amiért 300 ezret fizetek per félév, és ahova rengeteget kell tanulnom, referátumokkal készülnöm, szakirodalmat fordítanom, családlátogatásokat végeznem, gyerekeket tesztelnem? 
  
  
• Módszerspecifikus képzéseket végezni, gyakorlatot szerezni, az alapítványi munkát rendszeresebben csinálni, hogy aztán majd érjen is valamit a végzettségem?
  
  
• Még többet dolgozni, hostesskedni, hiszen fent kell tartanom az albérletet, a kutymót, magamat, stb? 
  
  
• Edzeni, gyakorolni az EB-re, és egyébként is: csiszolni, fejleszteni a kungfumat, hiszen ezt akarom jövőmnek, jelenemnek?
  
  
• Segíteni az anyámnak, aki már a szakadék szélén kapaszkodik csak, és a húgaimnak, akik most is fűtetlen lakásban vannak, illetve megküzdeni azzal a helyzettel, hogy bár már régesrég nincs kapcsolat köztünk, most  hivatalosan is egymagam leszek? 

Na, mi a "feladatom"? :)

A fentiek nem fontossági sorrendben lettek felsorolva. Mind a "feladatom". 

Tramini

Kissé ittasan írok, de nem kell félni: mire az ötödik sorhoz érek, tán már részeg is leszek.

Ti ilyet sose csináljatok,kedves olvasóim, természetesen életmód-egészségtudat-ésatöbbi power megy itt.

Mondanám, hogy holnap majd törlöm ezt a bejegyzést, de nem fogom - ez is én vagyok.

Olyanok lettünk, mint az élő facebook-profilok, csak azt mutatjuk magunkból, ami imponáló, amilyennek láttatni akarjuk magunkat. Hát én vagyok az, aki ma is az alvás rovására végzett többórás önkéntes munkát, hogy megmentsen pár bántalmazott gyereket, de én vagyok az is, aki most konkrétan le akarja inni magát, mert nagyon fáj a szívem.

Az a vicces, hogy még így is javítom a félregépeléseket. Fuckin maximalista vagyok.

Sokan írtátok, hogy erőt adok. Tudjátok, milyen érzés volt ezt olvasni? Csak megköszönni tudom.

Most nekem kellene, hogy erőt adjatok.

"Baj" van, jócskán.

Nagy.

Bár ki tudja? Hiszen leírtam múltkor, nekem mi a mindennapi tapasztalat, miben nőttem fel, miben edződtem. 

18 éves korom óta albérletben lakom (albérletekben, 17x költöztem életem során), kb. félévente, ha találkozom a rokonaimmal.

Hát most akkor miért borultam ki azon, hogy  hivatalosan is ki leszek tagadva pár napon belül?

Jó kérdés.

Az EB felkészülés miatt nagy a terhelés, fáradt vagyok fizikailag is (meg az egyetem, meló, plusz alapítványi meló miatt szellemileg is), ilyenkor könnyebben borul az ember lelke, könnyebben hisztizik.

Amúgy részegen nem írni kell, hanem szexelni.   Vagy táncolni, de az balesetveszélyes.

(Közben eltelt vagy egy óra, mert fészbúkon chatelek 3 ismerőssel egyszerre, mikre nem vagyok képes)

Viszont ma megvolt negyedszerre is a tabáni lépcső teljes hosszában tigrissétával.

Vagy veszettül kemény vagyok, vagy nem is olyan nagy dolog.

mivel ezt még senki nem csinálta meg rajtam kívül, esélyes, hogy azért nem egyszerű. Elsőre nagyon megszenvedtem. Másodszorra is rendesen haraptam a számat a végére. Hétfőn volt a harmadik, az elején megcsúsztam, felhorzsoltam a karom, a végére hányingerem lett.

Ma nem terveztem (elvileg heti 1x akarom nyomatni egyelőre), mégis megcsináltam. Igazából ma már szinte könnyű volt, ráéreztem a lépcső ritmusára is, az utolsó 2 szakaszon éreztem azt, hogy ejjlegyenmárvége, de messze nem volt az, mint hétfőn, hogy szinte összeestem a végén.

Nemsokára tényleg napi rutin lesz?

A full békát kellene még megoldani, de 168 lépcsőfok (plusz ugye a köztes részek), az gyilkos. 

Emellett viszont tényleg egyfolytában a bot és a szablya játszik most, csak ezeket gyakorlom. Részekre bontva mindkét formagyakorlat, minden részt 10x megcsinálva, legalább. A  jobb tenyerem már teli van bőrkeményedésekkel, szupernőies. Amennyire erőm engedi, igyekszem a bal karomra is erősíteni, és forgatni a szablyát bal kézzel is: annyira nem lenne jó, ha tényleg 2 számmal nagyobb lenne a jobb karom.

Ma a lépcsőzésen kívül semmit nem edzettem, nagyon fáradt voltam, fájt a térdem is, tegnap ügyesen arra érkeztem egy elrontott ugrásból.

Tegnap megvolt az év első napfelkelte futása, lépcsőzése is, végre. Hiányzott már...

És gyönyörű volt. 

8:30-kor már az egyetemen voltam, és túl voltam egy hegyfutáson, meg utána némi erősítésen (has, hát), és nyújtáson. 

A felfutásnál (Gellérthegy a téma) éreztem persze a téli időszak futásszegénységét, főleg az az egy hónapos, hátsérülés miatti kihagyás az, ami lehúzott.

Nagyon totymorgós tempóban futottam fel,  de lesz ez még jobb is, ilyen napfelkeltékért már megéri.

Nemsokára lesz biciklim is, akkor újra meglátogatom a budaörsi Kőhegyet is, mégiscsak feelingesebb lesz, mint amikor busszal mentem hajnalban.

Még hideg a reggel, egy xinyi quan és kevés nyújtás után futottunk is hazafelé  a kutymóval.

Igazából várom már, hogy túl legyek az EB-n. Főleg azért, mert nem szeretek így edzeni. És mert engem nem a versenyzés motivál.

Nem azért teszek bele ennyi megfeszített munkát (az egyetem, sportedzői, munka és alapítványi meló mellett), mert a versenyeredmények hajtanak. Szeretek versenyezni, de nem az miatt kelek fel hajnalban, vagy edzek napi 2 órát a szervezett edzés mellett.

Azért, mert tanítani akarok. És ha azt látom, hogy ez a háttérbe szorul a versenyek miatt, akkor esélyes, hogy elfogy az erőm. 

Annyit teszek bele a kungfuba, amennyit bírok: komolyan nem nagyon tudnék többet.
De most felmerült a kérdés, kétely, hogy visszakapom-e mindezt a megfeszített munkát, a lemondásokat. Amíg van hitem abban, hogy igen, és hogy elérem a célom, addig oké. De ha meginog a hitem - és kurvára meginog - akkor

wow, képtelen vagyok befejezni a mondatot. Kiürült a borosüveg, összetett mondatoknak már nincs helye itt.

Helllóóó, elmész te a francba ^^

Na meg azt is érezni kell, mikor kell azt mondani: elég volt. Ráérezni, mikor fordul át a mérleg, és látni, amikor valaki felhasználja az energiádat, ötleteidet, anélkül, hogy legalább megköszönné. Én nagyon szívesen adok, de azt nem szeretem, ha észrevétlenül rám csatlakoznak, mint afféle wifire, és learatják helyettem a babérokat. Arassuk együtt. A szakmám, az önkéntes alapítványi munkáim, ezek mind arról szólnak, hogy másoknak segítek, ezt választottam. De ha azt látom, hogy hosszú távon kihasználják a segítőkészségemet vagy épp szerénységemet, azt nagyon nem szeretem. 

Én nem fogom reklámozni, fényezni magam, és alázattal, elismeréssel tanulok bárkitől, aki tud nekem újat mutatni, vagy a meglévő tudásomat kibővíteni. (akár egy 10 éves gyerektől is, és neki is ugyanúgy megköszönöm). És nem jellemző, hogy kimondjam: basszus, hiszen ezt jobban tudom, mint te. 

De amikor valaki lubickol ebben, az általam mutatott alázatban, elismerésben, azt megint csak nagyon nem szeretem. 

Az a típus vagyok, aki ezekről a dolgokról jó ideig nem vesz tudomást, ergo jó ideig hagyom, hogy "használjanak", szívják az energiámat, sütkérezzenek egy olyan szerepben, aminek már nincs létjogosultsága.

De ez is kungfu: nem hagyni magamat. 

Igyekszem erre is edzeni :)

Bot volt a téma ma, kezdem hosszabb részletekkel gyakorolni. Érzem, látom a fejlődést, tök jó.

Fú, meg itt az elfelejtett híd-projekt. 

A fegyencedzés egyik "mesterlépése" az, hogy állásban hátrahajolsz hídba, és onnan vissza. Ezt szeretném elérni, egy ilyen hajlékony és erős hát nagyon jól jönne. 

Tulajdonképpen az elejéről kezdem most megint, de sebaj, lassú munkához idő kell. 

 Az meg már végképp kínos, hogy a zászlóról (aszongya human flag) teljesen elfeledkeztem. Pedig milyen durván menő lenne, ha képes lennék valami ilyesmire: