A szombati mozgolódás nagyrészt kimerült egy kirándulásban (hegyeket,kilátókat másztunk meg, végre a zöldben voltam, át kéne néznem magam kullancsügyileg, de "majdholnap").
Terveztem, hogy gyakorlok jiannel is, de valami bámulatos módon elment az idő azzal, hogy próbáltam megszabadulni a szekrényeim fölösleges cuccaitól.
Na de.
Még régebben eljátszottam egy statikus lábedzéssel, most jól meg is mutatom.
Egyszerűen csak a shaolin alapállásokat tartom meg, semmi világmegváltás - mégis igencsak megérezhető kis kombó ez.
Ahelyett, hogy 4-5 percig állnék mabuban, felosztom: mabu -> gongbu -> pubu -> mabu -> másik irányba gongbu -> másik láb pubu. (lásd:videó lentebb)
Felállás, megszakítás nélkül. Én max 2 perces időkkel bírtam, azaz minden állásban 2 percig voltam, aztán fordultam át a következőbe. De ma pl. 1 percekkel nyomtam, ami kevésnek tűnik, mert 1 percig benne lenni egy alapállásban, az piskóta, persze... de mivel nem állok fel belőle a pozícióváltásoknál, így is 6 percig egyfolytában mély alapállásban vagyok. És az utolsó pubunál... nos, ott már akad bizony sírás-rívás, fogaknak csikorgatása.
A legjobban bevált eddig: 1-1 percig tartva minden állás (6 perc egyhuzamban), utána egy kör tempós, jól meghúzott futás (1km), hogy lazuljanak az izmaim, maradjon meg a gyorsaságom, majd visszaérve jöhet újra a gyakorlat.... És ebből 4 menet. A negyediknél már erősen sírtam a pubunál.
A lényeg ennél az, hogy full szabályos legyen mindegyik alapállás, brutál mélyen, nem csalva - hiszen csak kevés időt vagyunk benne. Legyen vízszintes az a comb, na. Gongbu (2. alapállás): mindkét sarok teljesen a földön, az első comb vízszintes, és ami nagyon fontos: a hátsó lábra koncentrálunk, hogy feszes, nyújtott legyen. Ha feljön a sarok, és laza a hátsó láb, akkor már nem erősítő gyakorlatról beszélünk. Viszont ha jól csináljuk, arra leszünk figyelmesek, hogy az első comb izmai mintha acélsodronyok lennének. Nem semmi látvány... Pubu (3. alapállás): a tradícionális alapállásban teljesen leülünk az egyik sarokra, ÁMDE most jól megtartjuk kicsivel felette, it is vízszintes környékén legyen a comb, ettől lesz erősítés, és meghalás - mert ennél 90%-ban a hajlított lábon van a testsúly, ergo kicsit olyan, mintha egylábas guggolásban tartanád meg magad. Zsírkirály, főleg, mert mire ehhez érsz, már alapból feszülnek a combizmaid.
Itt a videón csak kb. fél percet tartok meg 1-1 állásban, egyrészt mert telóval vettem fel, ergo nem maradt eszköz az időmérésre, másrészt a szemléltetés a lényeg, harmadrészt kinek lenne kedve 2 percekig nézni egy állást? Na ugye.
Semmi izgalomra ne számítsatok, még zene sincs alatta, a szúnyogok törik csak meg az egyhangúságot. Lesznek majd jó videók is, becsszó.
(És hogy ezt az irodában pötyögtem be, az megbocsáthatatlan bűn, tudom én. )
Update: jézusom, a Youtube, mint nagytesó, tett alá zenét. Nekem beleszólásom sincs.
Álmos voltam, már egy hete csak 3 órákat aludtam, és iszonyúan stresszeltem, hogy nehogy kirúgjanak az egyetemről.
Erre beálltunk a legnagyobb fűbe, egy szúnyograj közepébe.
Más személyes kifogásom nincs, amiért ennyire gagyi ez a videó. Ja, telóval lett felvéve, és egy repülő nyargalászott a fejem fölött 2 méterre.
Bemelegítés a téma, bár inkább átmozgatás: egy kungfu edzés előtt természetesen ennél sokkal komolyabb (kb. 30 perces) bemelegítést van. Ellenben ez a minimum, amit egy edzés előtt azért szerintem meg kell csinálni.
Én gyakorlatilag nem vagyok hajlandó átmozgatás nélkül edzeni, semmit. Nem jó érzés, nem megy úgy, könnyebben sérül az ember. Egy sima futás előtt persze van, hogy csak kicsit a térdemet, bokámat dörzsölöm, mozgatom át, de futás közben is simán jöhetnek olyan spontán challengek (meglátsz egy brutális emelkedőt, beugrik a gondolat, hogy fel tudsz-e békázni rajta...:)) , amik miatt érdemes tényleg rászánni kicsit több időt a bemelegítésre.
Ja, és felhívás:
Rengeteg ötletem van jelenleg, brutálgyilkos gyakorlatok, kombók, van pár helyszín is, amire jó kis edzéseket találtam ki. Ezeket nagyrészt csak magamon teszteltem (illetve pár lelkes lépcsőzősön), nekem persze tetszenek, de jó lenne látni, hogy másoknak hogy megy, mennyire válik be, mennyire hardcore. Pl. van, ami nekem teljesen alap, de amikor megmutattam pár barátnőmnek, kiderült, hogy azért egy kezdő csoportban jóval lightosabbá kell tenni.
Szóval ha valaki szívesen kipróbálna pár dolgot... :)
Ez még csak az egyik fele a dolgoknak persze, kungfu tanár akkor leszek, ha leteszem a megfelelő vizsgá(ka)t hozzá a mesterek előtt.
De azért öröm és boldogság van.
És ne tessék aggódni, vége a legnehezebb időszaknak, holnaptól megint normális, edzős bejegyzések jönnek.
2013. június 25., kedd
80 fokos lakás + vizsgaidőszak + stressz + mozgásmegvonás (because of vizsgaidőszak) + teljes étvágytalanság (because of 80 fokos lakás + stressz + mozgásmegvonás)
Lenne mit írni, persze, hogy lenne, csak idő és energia nincs - a melegtől bekábulok a 80 fokos lakásban.
Úgyhogy inkább idebiggyesztem ezt a videót, már csak azért is, mert hiába nem vagyok taiji-rajongó (még túlságosan pörgök), de ha egyszer ilyen mozgásra lennék képes, én boldogan halnék meg. Hajlékonyság, gyorsaság, lágyság és erő egyben, tökéletesen tudja a testét.
Több, mint 7 perces formagyakorlat, de érdemes végignézni, mert még a legvégén is olyanokat művel, amitől én nyüszítek a gyönyörűségtől.
Aki olvasta a Taoista történetet, annak szintén Beteg Daru jut eszébe erről a férfiról? Talán a karikás szemek miatt: amíg csak áll, nem néznéd ki belőle, mire képes.
Aki nem olvasta a Taoista történetet, az meg miért nem olvasta?!
"Ahogy telt az idő, Szajhungnak már a saját lábán kellett megtennie a meredek huasani utakat. Ez igen megerőltetőnek bizonyult számára,könnyen kifáradt.
-...mert nem tudod, hogy kell mozogni- mondta Erdő Fölötti Köd.
- Sokszor láttál már őzet - folytatta Tiszta Víz Hangja - Amikor felfelé szaladnak, olyan, mintha úsznának a levegőben, mintha a patájuk alig érintené a földet,mert az őzek tudják, hogyan kell a belső energiájukat felemelni. (...) Azzal, hogy minden energiáját felfelé mozdítja, könnyedén szalad a csúcsra.
(...)Van egy különleges módszere a lefelé haladásnak is. Semmilyen élőlény nem mozog lefelé tökéletesebben, mint a tigris. Nem siet, laza,könnyed. Csak úgy siklik, áramlik lefelé.Ügyes és kecses,nem úgy,mint az emberek, akik imbolyogva, sután cammognak lefelé.(...) Így hát, amikor lefelé ereszkedsz, használd a tigris lazaságát a fékezésre, és lazítsd el az ízületeidet, hogy megóvd a csontjaidat. Felfelé menet tedd könnyűvé a testedet, használd az őz emelő energiáját, amitől könnyűvé válik a test."
A tegnapi nap tanulsága, mantrája, mottója, jelszava.... Vagy minek nevezzem?
Este feküdtem az ágyban, azzal a tehetetlen fáradtság érzésével, amikor rólad döntenek, nélküled. Átgondoltam az éveket: hogy tizenéves korom óta magamról gondoskodom, a legdurvább helyzeteket túlélve, és hogy 18 éves korom óta nem lakom otthon, azóta szülői támogatás nélkül eljutottam idáig. Dolgok, amikről csak én tudok, s minek mesélni róluk? Bizonygatni bármit is?
Már majdnem álomba merültem, amikor a semmiből bevillant egy mondat - egy filmből.
Tegnap este nem akartam úgy igazán odatenni magam edzés szempontjából, mert egész nap a kanapén szenvedtem a tanulnivalókkal, és úgy terveztem, hogy némi könnyed lépcsőzés után tanulok is tovább a reggeli vizsgára.
Nos...
Ebből az lett, hogy felfutottam 10x full hosszon, a 10 kilós súlymellénnyel.
Khm... Beteg, állat dolog.
K. csinált egy hónapos programot magának ezzel, 10x10 felfutás, fokozatosan növelve a súlyt a mellényben, 4 kg-tól eljutva a teljes 10 kg-ig. Hogy miféle fenevad vált ez alatt belőle, az majd nemsokára kiderül, amikor végez a projekttel, és megnézi, súlyok nélkül milyen gyorsan fut fel (ez lesz összehasonlítva az egy hónappal ezelőtti időkkel).
Én a súlymellénnyel csak néha játszottam, kipróbáltam vele a planket, felfutottam benne 2-3x, amikor még csak 5 kg volt benne, illetve lejöttem tigrisben 7, majd 10 kilóval.
Ez a tegnapi kattanás teljesen spontán jött, és iszonyatosan megszenvedtem vele. Az első 3 felfutás után már azt éreztem, mint már nagyon, nagyon régen nem: a végtagjaim remegtek, a lábaim ki akartak csúszni alólam.
A 6.-nál elgondolkodtam, hogy elájuljak, vagy inkább ne?
Végül megvolt a 10, de például hármasával abszolút nem tudtam ebben futni.
10 kilós súlymellény - én 55 kg vagyok alapból. Hát igen.
A végén még lejöttem tigrisben, a vízszintes szakaszokon 1-1 fekvővel, és ezzel elértem, hogy hazafelé már villamossal mentem, mert esélytelen lett volna, hogy még fussak visszafelé is. Ja igen, odafelé futottam, igen erős tempóban, tetszik tudni, fájt a szívem, dühös is voltam. Sprinteltem hát.
Kérdezte egy lány, hogy akkor én most így kapásból meg tudtam csinálni azt, amiért K. egy hónapja edzett?
Na, itt van a gondolkodásbeli hiba.
Nem, nem és nem.
Nekem ez egy egyszeri, spontán challenge volt. Mentális hatása vitathatatlan, de ettől még nem lett jobb a kondim, állóképességem. És ha most idióta lennék, és elkezdeném így a 10 kilóval az edzéseket, rekordidőn belül tönkremennének az izületeim, de ennek én már nem lennék tanúja, mert a 3. alkalommal összeesnék, és az arra kószáló sünik belemajszolnának a testembe.
Tehát az, hogy most megcsináltam ezt, nem ér fel az egy hónapos, fokozatosan felépített programmal, semmilyen téren. Sőt, még felelőtlenségnek is nevezhetnénk az akciómat, viszont végig képben voltam, és figyeltem magamra: a felfutások közt több idő telt el, volt, hogy percekig beszélgettem, hagytam időt magamnak pihenni. Érzékeltem minden jelzését a szervezetemnek, és úgy voltam vele, hogy ha azt érzem, baj van, azonnal leállok.
Baj nem lett, büszke vagyok magamra, kihívás teljesítve, viszont egyértelmű, hogy ha elkezdek súlymellénnyel edzeni, akkor én is szépen, fokozatosan emelem majd a terhelést - másképp nincs értelme. Erről jut eszembe, nem olvassa ezt véletlenül az Ironwear forgalmazója? Szívesen elfogadok ajándékba egy ilyen mellényt, nagy duzzogva.
Ja, és másnap éreztem igazán a dolog súlyát. Három óra alvás után (mert attól még tanulnom kellett a reggeli vizsgára) úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, vagy mint akit nemes egyszerűséggel agyonvertek.
A vizsgát letudtam, utána 2 óra alvás, és mindjárt szebb az élet.
Izomlázam nincs, a tenyeremen látszik a tigrisséta nyoma kissé, este kungfu edzés, folytatódik a kétélű egyenes karddal való kapcsolatteremtés.
2013. június 17., hétfő
10 kilós súlymellénnyel tigrisséta a tabáni lépcsőn teljes szakaszon, megállás nélkül: pipa.
Csöpögött az arcomról a verejték a végére, de nem volt az, mint múltkor a 7 kilósnál, hogy nem tudtam felállni pár percig.
A végén egyszer csak átalakulok igazi tigróvá, a kínai horoszkópom úgyis Tűz-Tigris.
A 30 éves vad puer, amit előtte ittam, és Garrett volt a támogatóm.
Gyakorlatilag szinte képtelen vagyok pár percnél tovább a tanulnivalóra összpontosítani, egy 10 oldalas beadandót kb 3 hete nem vagyok képes összehozni. Egész nap a "tanulnom kell" - hangulatban vagyok, ellenben iszonyúan, kegyetlenül mehetnékem van: az extraverzió dörömböl az agyamban, társaságba vágyom, emberek közé, ki a nyárba.
És ez a legrosszabb eredményt hozza, amit minden egyetemista ismer: amikor tulajdonképpen elcseszed az egész napod, mert oké, hogy erős vagy, és nem mész bandázni, bulizni, stb - de nem is tanulsz semmit. Csak egész nap kínlódsz a kettő közt.
Ajjj, fákk.
Holnap hajnalban lesz az utolsó edzés a válogatott csapattal és a kínai mesterrel, aztán szeptemberig szünet - nem örülök neki. Igazából pont nyáron lehetne odacsapni ezeket az edzéseket...
Amúgy nagyon kattogok még mindig, nem tudok rendesen gyakorolni. Felmentem ma a hegyre, direkt csak jiant vittem, de nem kötött le, nyugtalan voltam. Egyszerűen túlságosan egyedül voltam egész nap, és a magányos, csiszolgatós kardedzés most végképp elvette a jókedvemet, még az is felszakadt bennem, hogy oviban sosem hintázhattam, mert csak egy hinta volt, mindenki tolakodott érte, én pedig kicsi voltam és vékonyka. Szóval délután a hangulatom nem volt épp a legfényesebb, ez a lényeg. Eltettem a kardot, felhívtam egy pajtásomat, lementünk a parkba a kutyákkal, ettem egy fagyit, ittam egy radlert, oldódtam.
Aztán itthon, amikor szembesültem azzal, hogy még mindig tanulnom kell, hirtelen elém gurult a fitballom....
És megvilágosodtam. Azt tudjuk, hogy a human flag a legmenőbb dolgok egyike. De tényleg. És azt is, hogy nagyon szeretném, ha képes lennék rá, ellenben azért eddig nem sokat tettem érte. Mondjuk a rengeteg plank, amit csinálok, talán számít valamit...
S lőn fény: én bizony a fitballal fogok megtanulni "zászlózni". Pontosabban annak a segítségével, aztán majd eldobom, mint a mankót szokás.
A fitballról azt kell tudni, hogy sokan lebecsülik, pedig az egyik legszemetebb és legjobb eszköz a világon, már sokszor dicsértem. Bármit csinálsz rajta, az, hogy ki akar gurulni alólad közben, alapból bekapcsolja a törzs izmait - a hát, a has, a gerinc körüli izmok mind dolgoznak már mielőtt a konkrét gyakorlatot elkezdenéd. Igen, még tavaly mondtam, hogy leírom a kedvenc fitballlos hasgyilokokat. Hát... meglesz. Becsszó.
Na de a human flag: mivel tanulnom kellett volna, ezért vagy 20 percet elcsesztem csak azzal, hogy próbáltam felvenni a pozíciót a labda és a szekrényem segítségével. Veszettül nehéz, kb. ezerszer nehezebb, mint gondoltam volna. Felvettem videóra, de esélytelen, hogy azt bárkinek is megmutassam, azért van büszkeségem nekem is. De ez után a 20 perces szenvedés után - ami alatt a legtöbb időt azzal töltöttem, hogy összeszedjem magam a földről - folyt rólam a víz. Cseles, kegyetlen kis móka ez.
Úgy terveztem, hogy a labda a lábfejem alatt lesz.
Aha, persze.
Most még így, hogy a derekamnál volt, se tudtam megtartani pár másodpercnél tovább, kigurult alólam. A kihívás adott... Eljutni odáig, hogy tényleg csak a lábfejem legyen rajta. Addigra a törzsem olyan erős lesz, mintha acélfűző lenne rajtam.
Hétfőtől pedig kungfu, orrba-szájba.
"Urban" tábor, a városban, reggel és délután az egyik kedvenc jiao lianemmel (aki gyakorlatilag sosem volt a tanárom, és nem is akarnám, hogy az legyen, de a precizitása, profizmusa lenyűgöz). A reggeli edzéseken biztos ott leszek - lépcsőzés, qi gong, ilyesmi - a délutánin pedig akkor, ha utána még el tudok menni az egyesületi edzésre, vagy bunyóra.
Kell, nagy adag kungfu kell most, hogy visszanyerjem azt a lendületet, ami az EB felkészülés utolsó heteiben elveszett. Ősszel vizsga...
Éééééés azt még nem is mondtam: megyek jelnyelv-tanfolyamra!
Sosem gondoltam rá régebben, mégis, amikor jött a kérdés, hogy van-e kedvem, azonnal rávágtam, hogy persze. Aztán meglepődve pislogtam, hogy miért mondtam ezt, de akkor már mindegy volt.
Alapjáraton ugyebár én nem organikusan sérült emberekkel szeretnék foglalkozni - ezért is hagytam ott a gyógypedagógiát -, hanem egészségesekkel, és olyanokkal is, akik lelkileg sérültek.
Mindkét csoport erősebb lesz a kungfu által... Csak az egyikkel speciálisabb dolgokat is fogunk csinálni.
Na de: miért ne tanulhatnának azok is kungfut, akik szintén teljesen ép mentális képességekkel rendelkeznek, csak éppen nem hallanak?
Ez a videó mondja el, mire is gondolok. Megosztani azt, amink van, legyen a tiéd is, legyen az övék is.
Mondjuk ha tényleg lesz egyszer egy "hallatlan" kungfus csoportom, sajnálni fogom, hogy nem üvölthetek velük. Vajon jelnyelvben hogy lehet hangerőt kifejezni? Megfeszített izmokkal, vicsorgó szájjal jelelem, hogy: GYERÜNK MÁR, CSINÁLJAD, TARTOD, NEM ADOD FEL, TOVÁBB!!!!!!
Néha azt kívánom: bár ne tanulnék ilyen régóta pszichológiát, ne látnék a dolgok mögé, kényelmesen belecsobbannék a sűrűjébe az indulatoknak én is, s nem kívülről nézném... és nem látnám a Janus-arcot a kedves mosoly mögött.
De látom.
Most úgyis árvíz van, a Duna is átláthatatlanul örvénylik, a kisujjadat nem dugnád bele, olyan mocskos.
Hát képzelj el egy ilyen örvénylő pocsolyát, teli az emberi természet legszebbjeivel: féltékenység, versengés, önzés, félelem, kétszínűség, irigység, egymás marcangolása, felnéznek rád, lenéznek téged, vagy épp még a szófordulataidat is átveszik. Állok a pocsolya felett, tűnődöm: most ebbe lépjek bele?
Nekem ez nem kell.
Futok inkább a rámszakadó viharban, villámlásban egyet, az eső lemos mindent, megtisztít, s ahogy a kutya megrázza magát, én is lerázom magamról az összes szennyt.
Nem versenyzek, nem éri meg: méltóságon aluli.
Annyiszor kellett már így döntenem, valamiért ezt az kérdést mindig elém löki az élet: belemenjek a játszmákba, hozzam elő a kegyetlenségemet, amivel bármit el tudok érni, és gyors sikerben lesz részem, vagy kerüljem ki, lépjem át a szennyes pocsolyát, és a hosszabb, munkával teli utat válasszam, ami viszont igazi sikert hoz majd, ha végigjárom? Mindig a másodikat választottam, ha fájt is, ha le is kellett mondanom fontos dolgokról, fontos emberekről.
Inkább maradok tiszta. Maradok önmagam.
***
Egyéb tanulságok:
260 db guggolás után (2x130), még ha le is nyújt az ember valamennyire, a lépcsőzés már nem fog annyira jól menni aznap. Mire elfutottam a Tabánba (3 km), lelazult valamennyire a combom, de már az első felfutásnál éreztem, hogy itt mindjárt nyüszögés lesz.
Érdemes néha másfele hazamenni (vagy ha visznek, mint ma engem, akkor serényen nézelődni az ablakon kifelé), mert olyan, annyira, oly mértékben király edzőhelyet vettem észre, hogy a nyál összefutott a számban. Holnap fel is keresem, meglátjuk, mit tudunk kezdeni egymással. Esélyes, hogy A.) iszonyúan robbanékony, gyors és legyőzhetetlen leszek, ha kihasználom a hely lehetőségeit, vagy B.) meghalok 5 perc után. De aztán úgyis feltámadok. Aaaahhh, komolyan, olyan challengeket találtam ki arra a helyre egy szempillantás alatt (amíg elsuhantunk mellette), hogy annak a fele sem lesz tréfa.
Nincs kifogás, el kell kezdenem intenzíven foglalkozni a jian-nel (kétélű egyenes kard), ha azt akarom, hogy ősszel tisztességes kardforgatást tudjak bemutatni a szintvizsgán. Nagy kihívás ez, mert teljesen a szablyához szoktam: agresszív, szeletelős, tigris-fegyver. A jian viszont finomabb, kecsesebb, elegánsabb mozgást kíván meg, áramló mozdulatok, nem annyira a külső erőre helyezve a hangsúlyt. Ez pont egy olyan terület, amit nekem fejlesztenem kell, szóval jól jön, hogy többek közt ez a fegyver az "anyag" a vizsgára, de az utóbbi időben az edzéseim nagyon elmentek a fizikai erő, teljesítőképesség határainak feszegetése felé - amit iszonyúan élveztem, élvezek -, és erről nehéz visszacsillapodni a türelmes, molyolgatós, egy mozdulatot százszor elismétlős edzéshez. De nincs kívánságműsor, az idő már szép is, és pontosan tudom, hogy képes vagyok rá, hiszen megszámolhatatlan órát töltöttem már egyedül gyakorlással, csiszolgatással a hegyen, a Margitszigeten, itthon
Lohan Quan: a formagyakorlat, ami szintén a vizsga része, na ez az, amit aztán tényleg vagy jól, vagy sehogy. Hosszú, nehéz, gyönyörű. 10 évet vártam rá, varázslatnak tűnt régen, most már láttam sajnos sokszor varázsát vesztve is - meglátjuk, én mit hozok ki belőle.
Na meg az örök mumus: az egyensúlyérzékem. Az átlaghoz képest talán már jobb, de még mindig elég gyenge. Valószínű, hogy a szédülékenységem (egyetlen bukfenctől is szédülök, vagy ha felállok, stb.), és talán a rossz szemem is az oka, hogy ingatag vagyok. Most megerőltetem magam, és nekigyürkőzök, hogy javítsam ezt a gyengeségem: kezdem a sima egy lábon állásokkal, csukott szemmel, aztán majd szépen eljutok a slackline-ig.
Még tavaly írt nekem egy blogger, akinek titokban - aztán nem titokban - olvastam a veszettjó blogját, ami viszont azóta megszűnt. Ilyen a szelaví, nade. A srác akkor felkért egy interjúra, és mivel mostanság naponta kapok olyan kérdéseket, amikre ebben tulajdonképpen válaszolok, ezért most jól bemásolom.
Igen, ez egyfajta lustaság is, jól látjátok.
Amúgy meg vizsgaidőszak van, a hétvége mozgás szempontjából annyiban kimerült, hogy táncoltunk jópár órát, na meg előtte/utána kószáltunk a városban, végül a Gellérthegyen néztük meg a napfelkeltét.
Tessék, az interjú. Vigyázat, rengeteget csiviteltem benne, hosszú olvasmány lesz.
Azt már lehet tudni, hogy a Shaolin
Kung Fu az egyik szenvedélyed, de más stílusokban is kipróbáltad már magad.
(Konkrétan, milyen küzdőstílusokkal foglalkoztál eddig, és melyik fogott meg a
legjobban?)
Kiegészítésképpen, kíváncsiságból vagy épp a gyengeségeim javítása
céljából próbálok ki más rendszereket is. Ez főképp a küzdelemre
vonatkozik. Kick-boxoltam, de az nekem
valahogy nagyon "kevés" volt. Sokáig kóstolgattam a thai boxot, mint
a sanda alternatíváját, és ezen belül végigjártam a nagyon tradícionális muay
thai edzésektől kezdve a "thai kick-bokszig" szinte mindent. Boxolni
is jártam egy ideig, hogy fejlesszem a kéztechnikámat. Konkrétan más
harcművészetet nem tanultam a kungfun kívül, de ha lenne időm, szívesen
capoeiráznék, bár esélytelennek tartom, hogy szaltózgassak.
Lányként mennyire nehéz megállni a helyed ebben a férfias milliőben? Értek
emiatt negatívumok esetleg?
Egyrészt teljesen magától értetődő - sok lány kungfuzik, bár például a konkrét
keszyűs küzdelmi részét, a sandát már
csak nagyon kevesen gyakorolják. Másrészt sokszor nehéz. Akár csak a fent
említett dolog miatt is: sanda edzésen egyedüli lányként gyakran nálam 40-50
kilóval nehezebb férfiakkal kell bunyóznom, vagy épp eldobnom, földre vinnem
őket. Nincs megkülönböztetés: edzésen, vizsgán ugyanazt csináljuk, mint a
srácok, tehát az erős, megtermett srác is ugyanazt a zsámolyt tartja a feje
fölött futás közben, mint én.
Bárhogy is nézzük, a tradícionális
harcművészetek eleinte nem nőknek lettek "kitalálva", a shaolin papok
sem nők voltak. Más a testfelépítésünk, mások az erősségeink, gyengeségeink, de
az "anyag" ugyanaz.
Lányként egészen más élmény az is, ha
betalál egy ütést. Belénk azt nevelték, hogy a lányok nem verekszenek, és ha
valami fáj, akkor nyugodtan lehet sírni, sőt néha még „illik” is. Ezeken a
berögződéseken is túl kell lépni.
Ezen kívül meg kell küzdeni a szűkebb és
tágabb környezet sokszor furcsálló tekintetével vagy épp rosszallásával.
Közlik, hogy nem lánynak való, miért nem táncolok inkább, vagy taijizzak
inkább, de verekedni, azt semmiképp. A kék-zöld foltok pedig egészen sajátos
kiegészítők egy rövid nyári ruhához.
Hogyan lett belőled kung fu gyakorló,
miért pont ezt a harcművészetet választottad?
Ez egészen kínos... Volt ugye egy sorozat régen, amiben a hosszú hajú David
Carradine tarisznyával a vállán olyan megnyugtatóan mély hangon közölte:
"Segíteni jöttem". Na, ebben a sorozatban engem a "shaolin
templomi" részletek teljesen megragadtak. Tetszett az a nyugalom,
bölcsesség, higgadtság, rendszeresség, tisztelet és alázat, ami sugárzott
ebből. Tehát azok a dolgok, amik az én akkori életemből teljesen hiányoztak.
Éreztem, hogy a shaolin kung fu nem csak küzdősport, ennél kicsit több van
mögötte és benne. Akkoriban még vidéken laktam, és csak wing chun edzések
voltak a közelben - azokat kategorikusan elutasítottam, mondván: nekem shaolin
ruhás, kopasz mester kell. És eljött a nap, amikor megláttam egy plakátot... Az
első edzés után pedig gyakorlatilag elvarázsolt, beszippantott ez a
világ. Azért is érdekes ez, mert előtte szinte nem is sportoltam semmit,
főleg nem rendszeresen, a tesiórákat ellógtam, nagyon gyenge voltam, ügyetlen,
ráadásul szédülékeny és vérszegény. Úgy éreztem magam az első pár hónapban az
edzéseket, mint egy kaszáspók, aminek összeakadnak a lábai.
Mégis teljesen természetes volt, hogy
folytatom, nem adom fel. Amikor például Szegedre kellett költöznöm az egyetem
miatt, képes voltam hétvégénként 260 kilométert utazni csak azért, hogy részt
vehessek az edzésen.
Talán ez a karmám?:)
Hosszú távra tervezel a kung fuval?
Kb. 10 éve foglalkozom a kungfuval, és most
kezdem azt érezni: alakulok, néha már van egy-egy igazán jó mozdulatom is. Hol
van még a vége?Annyira sokrétű, komplex mozgásrendszer ez, hogy sosem lesz
olyan, mint a Mátrixban, ahol a srác kinyitotta a szemét, és közölte:
"Tudok kungfuzni". Sosem lesz olyan, hogy mindent megtanultam
például a szablya forgatásáról.
Terveim közt szerepel még jó pár
komolyabb verseny, illetve szeretnék gyerekeket és fiatalokat tanítani is majd
(ez nagyon fontos része a jövőre vonatkozó terveimnek), és persze képezni
magam, ameddig csak lehet. Ha 70 évesen már nem fogok tudni annyira könnyen
ugrálni, lehet, hogy elkezdek taijizni...
Mostanában már úgy edzek, hogy ezt szem
előtt tartom: igyekszek az edzésekkel nem rombolni a testem, odafigyelni arra,
hogy helyesen csináljam például az erőnléti gyakorlatokat, ne ártsak magamnak.
Milyen lehetőségei vannak Magyarországon annak, aki Shaolin Kung Fu-t szeretne
tanulni? Mennyire jó a képzés?
Hihetetlenül nagy szerencsénk van, hogy
két 32. generációs shaolin szerzetes is Magyarországon él, és tanítja a magyar
oktatókat, néha szerveznek edzőtáborokat, szemináriumokat. Illetve most egy
csapatnyi még nem tanári szinten lévő tanítványt is kiválasztottak, ők is
megkapják a lehetőséget, hogy a kínai mesterrel edzhessenek. Ebbe nagy örömömre
bekerültem én is - egészen más élmény tőlük tanulni, mondhatni eredeti
forrástól.
Magyarországon a shaolin oktatás az
utóbbi időben eléggé elcsúszott a formagyakorlatok felé, viszonylag kevesebbet
foglalkozunk önvédelemmel, nem része a vizsgáknak sem, illetve
versenyeken is többen indulnak formagyakorlat kategóriákban. Erre nem azt
mondanám, hogy nem jó a képzés, hiszen amilyen a kereslet, olyan a kínálat, a
shaolin kungfunak pedig tényleg gyönyörű mozgásanyaga van. Aki pedig szeretné
megtanulni alkalmazni is a technikákat, az legyen talpraesett és szorgalmas: az
edzőtársakkal lehet gyakorolni, próbálgatni a tanult fogásokat, technikákat,
aztán a felmerülő kérdéseket a következő edzésen feltenni az oktatónak.
És ami fontos: mindenkinek joga van
hozzá, hogy megtalálja azt az oktatót, akivel eredményesen együtt tud dolgozni,
azt az egyesületet, ahol támogatják, vagy épp azt a hozzáállást, ami egyezik az
ő elképzelésével. Bátran kell keresni, kipróbálni, tapasztalni, továbblépni.
Biztosan nem csak verekedsz egész álló nap. Mennyire tudod összeegyeztetni
az életedet a harcművészettel?
Ez nagyon változó, mivel még alkalmi
munkák, egyetem, képzések, gyakorlatok színesítik az életemet, nem egy fix
munkaidejű állás. Azonban, mivel a shaolin edzéseket még gimnáziumban kezdtem
el, s az évek során egyre világosabb lett számomra, hogy az életemnek egy
nagyon fontos része ez, gyakorlatilag már alapból úgy szervezem a dolgokat,
hogy beleférjenek az edzések, tudjak eleget gyakorolni. Így állítottam össze az
órarendemet, így vállalok munkát, ami persze sokszor bonyolult szervezéssel
jár. Vannak lemondások is: egy baráti összejövetelre biztosan én érek oda
utoljára, ill. később csatlakozok be, mert hát minden este edzésem van. Arra
pedig számítani kell, hogy a „kívülállók” nem értik meg az elhivatottságunkat.
Így például párkapcsolatban is sok kompromisszumot kell kötni.
Manapság nagyon felkapottak lettek a kifejezetten nők számára tartott önvédelmi
oktatások. Kellett-e már megvédened magad? Szerinted mi az, amire egy nőnek
valóban szüksége lehet egy ilyen szituációban? (Hátha tanulok én is valamit,
mivel én vezettem ilyen csoportokat, csak sajna nem az én koncepcióm
szerint...na, szóval nekem szívügyem ez a téma)
Nem hiszek abban, hogy lennének tuti
önvédelmi technikák. Mire van szüksége egy nőnek egy ilyen szituációban?
Önuralomra. Magabiztosságra. Józanságra. Arra, hogy ne blokkoljon le, ne
dermedjen meg, képes legyen elfutni - mert amíg lehet, inkább fusson el,
mintsem leálljon verekedni.
A magabiztosság pedig egyfajta prevenció
is: egy harcművésznek, vagy egy küzdősportot gyakorlónak egészen más a
kisugárzása, ahogy ballag egy sötét utcában hazafelé. Ha nyugodtan,
magabiztosságot sugározva sétálsz, nem pedig egy bizonytalan, ijedt, védtelen
emberként, nagy mértékben csökken az esélye, hogy megtámadnak. És erre is jó
lehet egy önvédelmi csoport: kicsit megnő az énerő, kicsit magabiztosabb vagy,
kicsit otthonosabban érzed magad a saját testedben.
Sajnos volt már olyan, hogy rám támadtak,
ráadásul egyszerre négyen. Tulajdonképpen sikerült megvédenem magam, és pont
azért, mert nem fagytam le, hanem képes voltam kapálózni, ütni. De ezt nem úgy
kell elképzelni, hogy én gyönyörű, precíz kung fu technikákkal védtem meg
magam... Tényleg annyi volt az előnyöm, hogy edzésen találkoztam már olyan
helyzettel, hogy jön felém/megütne/lefogna egy vagy több ember, ergo nem volt
idegen a helyzet, nem dermedtem meg. Ezenkívül csak szerencsém volt, mert jó
irányba lendült a könyököm...
Talán furcsán hangzik, de egy női
önvédelmi oktatáson már az is jó gyakorlat lehet, hogy megnézzük: hogyan reagál
arra a nő, ha egy idegen férfi fenyegető testhelyzetben elkezd üvöltözni vele.
Mit gondolsz, mik azok a dolgok, amelyek valakit jó harcossá tesznek? És mi a
helyzet az oktatókkal? Volt már olyan, hogy azt érezted, nem azt kaptad, amire
számítottál (vagy amiért fizettél)?
Azt hiszem, nagyon fontos az
önmonitorozás, önreflexió. Figyeld magad, vedd észre a hibáidat, gyengeségeidet,
gondolkozz el rajtuk, és próbáld legközelebb jobban csinálni... Nem
szeretünk ilyen szinten őszinték lenni magunkhoz, pedig enélkül nem lehet
fejlődni semmilyen téren.
Oktatóként a tanítványokat kell előre
helyezned, nem magadat. Nem arról szól ez, hogy magadat fényezed, sztárolod. A
tiszteletet és alázatot csak akkor várhatod el a tanítványoktól, ha te is
megadod nekik. Fontos, hogy a tanár példát mutasson, és itt nem csak arra
gondolok, hogy legyen jó mozgása, be tudja mutatni a feladatot. Egy harcművész
oktatónak már emberileg is példát kell mutatnia. És nagyon jó, ha egy tanárnak
a végső célja az, hogy a tanítványa túlszárnyalja őt. Ettől nem kell félni, nem
kell visszatartania a tanítványt, hanem büszkének kell lennie rá, mert ez arra bizonyíték,
hogy milyen jól tanította.
Volt rá példa, hogy egy edző inkább a
saját fejlődésével foglakozott, mert versenyre készült, és a
tanítványokat rendszeresen "magára hagyta" edzésen. Ezt nem tudom
hova tenni: ha fizetünk azért, hogy edzést tartsunk, akkor abban a másfél-két
órában ránk irányuljon a figyelme.
Ezzel talán vitatkoznál, de az biztos, hogy Rád nem illik a "gyenge
nő" kifejezés. Mennyit és hogyan erősítesz, mennyire fontos Neked a jó
kondi?
Aki hosszabb ideje kungfuzik, előbb-utóbb
szembesül azzal, hogy ha bírni akarja az edzéseket, illetve nem akar az edzés
végén négykézláb kikúszni a teremből, akkor bizony foglalkoznia kell az
erőnléttel és az állóképességgel. Bár ahogy elnézem a velem egykorúakat
(25 éves vagyok), akik lihegnek, ha
lépcsőn kell feljutniuk a harmadik emeletre, akkor inkább azt mondom: ezzel
mindenkinek foglalkoznia kéne.
A mély shaolin alapállások megtartása már
önmagában kihívás: emlékszem, eleinte pár másodperc után égett a combom,
gyakorlatilag összeestem. Hoppá, erősíteni kell a lábizmokat. Sípolva kapkodtam
levegő után, ha neadjisten kaptam egy ütést hastájékra - hoppá, talán jó ötlet
lenne több hasizomerősítő gyakorlatot végezni. Az egyik dologból következik a
másik.. Ha másért nem, már csak azért is erősít egy kungfus, mert a
szintvizsgáknak is része a meghatározott számú fekvőtámasz, és egyéb
gyakorlatok.
Fontosnak tartom, hogy elhagyjuk a
begyöpösödött fekvőtámasz-felülés-guggolás triót, mint az erősítés egyetlen
elképzelhető módját. Annyiféleképp lehet fejleszteni a kar- vagy éppen
hasizmokat... Igyekszem mindig másképpen megmozgatni, erősíteni az izmaimat,
minden nap kicsit új kihívás elé állítani magamat. Boxzsák, kettlebell,
gumiszalag, statikus gyakorlatok, fitball, fegyverek forgatása, és talán a
legjobb: a környezet, mint "konditerem" felfedezése. Egy hosszú
lépcsősoron feljutni békaugrálásban - hát az kegyetlen, de olyan kemény, izmos
lesz a lábad, hogy egy combrúgást már mosolyogva kibírsz (persze nem akárkiét).
És sosem "csak" erősítek
ilyenkor, hiszen egy egylábas guggolás közben például fejlődik az ember
egyensúlyérzéke is...A tipikus konditermi edzéseknek, ahol padon ülve vagy
fekve mozgatja az ember a súlyokat, tehát igazából mindig csak egy-egy
izomcsoport dolgozik, nem látom sok értelmét - már ha használni is akarjuk
ezeket az izmokat.
Ami még fontos: attól még, hogy
verekszem, kungfuzom, naponta több órát edzek, attól még nő vagyok, és örülök,
hogy izmos, de nőies a testem. Tehát nőként én sosem fogok például széles
tartásban fekvőtámaszokat csinálni.
Mi a legfontosabb szerinted, hogyan
lehet magunkból a legtöbbet kihozni? Hiszel benne, hogy kis emberekből is lehet
"valaki"? Mit üzennél azoknak, akik nem bíznak magukban, vagy csak
egy helyben topognak?
Akkor tudjuk kihozni magunkból a legtöbbet, ha szeretjük azt, amit csinálunk.
Másképp nem megy. Akkor nem nyűg, nem muszáj, és igazából lelkesen, boldogan
beleadsz mindent - hiszen élvezed. Persze, egy durva erősítés, egy hegyfutás, a
sokadik nyekkenés a földön, vagy épp a sárban kúszás az edzőtáborban nem olyan
dolog, ami közben önfeledten kacagunk. Lihegünk, fáj, küszködünk, fogat
csikorgatunk - de összességében jól érezzük magunkat, fáradtan, de elégedetten
ülünk le edzés után, és alig várjuk a következőt.
Mondhatnám, hogy bárkiből lehet bármi, de
ez azért nem teljesen igaz:) Felnőttek vagyunk, kinőttünk a naivitásból: vannak
rajtunk kívül álló tényezők, amik hátráltathatnak. Annyi a dolgunk, hogy ha
valamit szeretnénk, akkor mindent tegyünk meg érte, amit csak tudunk, bírunk.
Sőt, még azon felül is: lépd át a korlátaidat. És nem számít, hogy nem megy
elsőre, nagyon lassan fejlődsz,vagy épp csak a századszori ismétlésre sikerül
valami. Ha erődön felül, kitartóan dolgozol, akkor már vagy "valaki".
Tegnap véletlenül lenyomtam 300 guggolást.
Tényleg nem volt szándékos, így alakult, és nem tudtam kivédeni.
Ma kissé nehéznek érzem a lábaimat.
Egyébként meg a guggolás jó móka (aha..), és ha már rutinból megy a helyes technikával, akkor jókat lehet vele játszani. Érdemes is, mert sokféleképp lehet variálni: teljesen zárt lábbal vagy két váll széles állásban, felugrással, lábujjhegyen, rúgásokkal kombózva, na meg ott az egylábas guggolás is...
Előtte viszont brutál mód be kell melegítenie annak, akinek érzékeny a térde - és kinek nem az... Tegnap a 300 simán lement, egy nyikkanása nem volt a térdemnek, de az első 200 előtt fél órát intenzíven zsákoltam, a másik 100 előtt pedig két órát kungfuztam, ergo be voltam melegedve rendesen. Amikor csak összecsapott átmozgatás után akartam guggolgatni, az első pár után már kattogott a térdem.
Nekem sokat segített, amikor a legutóbbi bokatörésem után pár alkalommal voltam magángyógytornásznál - a gatyámat is otthagytam, szó szerint: amellett, hogy veszett drága egy óra, én ottfelejtettem egy kungfu nadrágomat - , aki elmagyarázta, mire kell figyelni a guggolásnál (a képen levő alapokon kívül).
Tényleg ne a darabszámra, és pláne ne a súlyra menj rá először (én mondjuk nem is guggolok soha súllyal), játssz el vele türelmesen, tanuld meg, érezz rá a helyes technikára. Legyen tudatos az egész folyamat, legyél tudatában az egész testednek, de leginkább figyelj a csípődre, térdedre, bokádra, talpadra.
***
Amúgy meg így érzem magam, annyi különbséggel, hogy a hús a rácson kívül van.
Tegnap edzés közben villant át a fejemen az ötlet, hogy hát miért ne próbálnám meg a tigrissétát súlymellényben? Eléggé beteg dolognak tűnt, hogy ne tudjak ellenállni neki. . Megbeszéltem K-val, hogy ha fél órán belül nem jelentkezem, összeestem, és szedjenek fel, mielőtt a sünik beleesznek a testembe. Nagyon sok süni mászkált kint tegnap, így volt mitől félnem... Felvettem a mellényt, és már ahogy caplattam fel a lépcső tetejére, éreztem, hogy ennek a fele sem lesz tréfa, de kíváncsi voltam, meddig jutok. A zene most is sokat jelentett, nem hallottam a saját nehezedő lélegzetvételemet, ahogy tigróztam lefelé.
Szóval... lejöttem megállás nélkül a 168 lépcsőfokon. "Because fuck you, that's why."Az utolsó 2 szakasz már nagyon nehéz volt, és leérve sem tudtam csak úgy felpattanni, ahogy szoktam, szépen leültem a fenekemre némi imbolygás után. A tenyerem alsó részén kissé elkopott a bőr.
Egyre több helyen találkoztam ezzel a 30 napos guggolós mókával, összességében nem tetszett az ötlet, unalmas és amúgy sem látom értelmét, hogy csak egyfajta gyakorlattal terheljünk egy izomcsoportot. Aztán valamiért vállat vontam, mondván, miért ne, beveszem a napi erősítésbe, és nekiálltam. Persze itt sem tartom magam a leírtakhoz, nem jellemző az ilyen szabályok betartása.
Ez volt az egyetlen kép, amin nincs középen egy meztelen női segg. Eskü, hogy itt nálam sosem fogtok fitness modell lányokat látni, meg alapból csajos képeket, csak ha én vagyok rajta. Agyhalál, komolyan, miért nézegetik a lányok más nők képeit?
Egyrészt nem tartom a 3 nap meló - 1 nap pihenő felosztást, hanem ahogy érzem: ha darabjaimra hullok kungfu edzésen, és nyárfalevélként reszketnek a lábaim, akkor nem guggolok. Ha minden szép, akkor meg nem tartok pihenőnapot.
Másrészt pedig kétszer csinálom meg a napi adagot - azért adjuk már meg a módját, na. Tehát lenyomom az x guggolást, pár perc pihi (amíg mást csinálok), aztán újra. Ez most 2x100-nál még finom, de a végén, amikor 2x250 következik, na akkor szerintem elátkozom majd a hülyeségemet.
Viszont ez után mindig csinálok valami dinamikus, gyors mozgolódást - pl. rúgásokat -, hogy ne merevedjen be a lábam. A gyorsaságomat, hajlékonyságomat nem áldozhatom be, mert hiába az erős combok, ha nem tudok vele rúgni, ugrani, formagyakorlatozni. Na meg kőkeményen lenyújtok minden guggolós mókázás után.
***
Ha most kívánhatnék valamit, a szabadságot kérném.
Minden értelemben... hogy végre azt csinálhassam, amit szeretek.
És szabadságot, hogy kimondhassam, amit gondolok, és megtehessem, amit szeretnék. Mert láncokat tettem magamra, hogy ne csináljak butaságot, ne veszítsem el azt, amim van. De ez az egy életem van - a reinkarnációt, túlvilágot most hagyjuk ki a buliból - , és nem lehet, hogy leláncoljam magam egy helyzetbe, miközben többre vágyom. Kockáztatni kell, mozdulni: akármerre.
Persze ez szadistább verzió, mert teljesen a felsőtest kapja a terhelést, na meg ha ilyen magasan van az ember lába, nem annyira habospite fekvőt nyomni. Ma próbáltam először, a kivitelezés még nem tökéletesen szép - fáradt is voltam nagyon - , de helye van az igazán mazochista gyakorlatok listáján.
Végre eljutottam megint a kínai mester edzésére, rendesen meghaltam, de többször is megdicsért, ez pedig tőle nagy ajándék, olyankor szárnyalok. Nem tudom, mi történt, mert mostanság annyira sokat nem nyújtottam, de vészesen közelítek ahhoz, hogy meglegyen mindhárom spárgám. Az ember egy pillanatra nem figyel, és lám...
A xinyi quanemre pedig azt mondta, nagyon nagyon jó, és hogy használom a chit, good.
Szárnyalás, boldogság. A xinyi quan az "Ész és az Értelem ökle", ami egyszer nekem az Ezer Napfelkelte Ökle lesz... szeretnék most sokat foglalkozni ezzel a formagyakorlattal, mert jobban rá akarok érezni arra, hogy tudok váltani lágy és erős mozgás között, ez a forma pedig tökéletes ilyen szempontból.
Halálosan zombifáradtan poroszkáltam el aztán lépcsőzni, eljátszottam egy súlymellénnyel, pár felfutást csináltam benne, kipróbáltam vele a planket (max. 2 percet bírtam így), végül húzódzkodtam is úgy, hogy rajtam volt. 4x4 felhúzás, ennyi ment vele csak. Konklúzió: a súlymellény jó pajtás, van benne fantázia.
Jaaaa, és ma úgy jöttem le a 168 lépcsőfokon tigrissétával, hogy minden köztes szakaszon nyomtam egy fekvőtámaszt. Nos. Oké, tényleg fáradt voltam már alapból is, de basszus, hogy mennyit számít az a 14 fekvő... A sima tigris mostanság már nem jelentett igazán terhelést, de így most rendesen szenvedtem a végére. Végigtoltam megállás nélkül, de most volt megint olyan, mint amikor első alkalommal tigróztam: a végén folyt rólam a víz, remegett a kezem.
Szépen építem majd fel ezt: addig, hogy majd minden köztes szakaszon 10 fekvő jöhet, aztán a végső challenge... az igazi shaolin tigrisséta: négy lépésenként 1 fekvő. Na, az brutálisan kegyetlen lesz a tabáni lépcsőn.
Van az az érzés, amikor valakiről egyszercsak nem tudod, hol van, mi van vele. Mert nem válaszol egy üzenetedre. Az üzenet nem fontos, és nem telt el sok idő, mégis elkezd terjedni benned a félelem, mint ahogy a fekete felhők gomolyognak be lassan az égre. Az utcán mentő, tűzoltó szirénája hallatszik 5 percenként, a híradóból az erőszak árad. Csak annyit akarsz tudni, jól van, nem történt baja.
Másnap facebookon észreveszed: látta, x óra x perckor.
És egy világ épül benned újra.
És rájössz, hogy valamikor,észrevétlenül megszeretted őt, fontos lett.
És teljesen mindegy, milyen a kapcsolat jellege, barát, rokon, gyerek, szerető, szerelem, vagy csak valaki, akit ismersz, a kutyád, akárki. Hihetetlenül mély, és talán a legtisztább érzés az, amikor féltesz valakit, és minden önzéstől, saját érdektől függetlenül csak annyit akarsz: bárhol is van, csak legyen jól.
