1680 guggolás

...szóval tegnap annyira fáradt voltam, hogy nem lettem volna képes a felfutásokra a lépcsőn. Nagyon keveset aludtam, sok stressz, hajtás, dilemmák - pont ilyenkor szoktam kitalálni valami challenge-et.

Így hát most azt találtam ki, hogy a tabáni Kőműves-lépcső minden lépcsőfokán guggolok 10-et. 

Szeptemberben már megvolt ugyanez egy bevállalós csapattal, de akkor 5 guggolással lépcsőfokonként, azóta terveztem ezt a tízes verziót. Ugyanis az meglepően könnyen ment, nem okozott nehézséget.

Azonban...

168 lépcsőfok x 10 = 1680 guggolás.

Kiderült, hogy nagyon nem mindegy, hogy 5 vagy 10. Ó, nagyon nem. 

Az 2 másodperc, amíg az egyik lépcsőfokról a másikra lépsz, az a pihenő, és rengeteget számít, hogy ha ezt a 2 másodpercnyi pihenőt dupla annyi guggolás után kapod meg.

A tabáni lépcsősor 14 szakaszból áll, egy szakasz 12 lépcsőfok, tehát szakaszonként 120 guggolás, majd kis fellélegzés, amíg a lábat lerázva sétálok a következő szakaszhoz. 

Az elején, első 400 guggolás után biztos voltam benne, hogy nem fogom végigcsinálni, annyira ólomnak éreztem a combjaimat.  Majdnem 1700 guggolás? Esélytelen.

De kíváncsi voltam, meddig bírom, hát folytattam.

Nem a fizikai tényezők  miatt volt nehéz: persze, fáradt a lábam. Az előttem tornyosuló lépcsősor látványa volt brutális: azt éreztem, nem haladok. Mivel végig fontos volt, hogy szabályos guggolásokat csináljak (min. vízszintes combig leereszkedés, térdek nem esnek be, teljes kiegyenesedés), egyszerűen nagyon lassan fogyott a 168 lépcsőfok. Másképp viszont nem lett volna értelme, amikor valaki csak rogyasztgatja a térdét, az nem guggolás. 

Amikor már csak 4 szakasz volt hátra, hangosan felnevettem, hiába voltam tökegyedül a lépcsőn. Ott volt a tudat, hogy már látom a végét, már nincs sok hátra, mindjárt fent vagyok - és mellette az a tudat, hogy de ez a "már csak 4 szakasz" még 480 guggolást jelent.
Összesen egy órán keresztül tartott.

Sikerült.

Nem vagyok vallásos, nincs istenem - én az emberben hiszek, az ember akaratában és hitében. Abban, hogy az akaraterejével és hitével hegyeket képes megmozgatni, világokat kifordítani, sorsokat megváltoztatni. Coelho, a rettegett  írta az Alkimistában: ha valamit igazán akarsz, az egész univerzum összefog, hogy elérd a célod. 

Én úgy gondolom, ez nem azt jelenti, hogy valamely külső erőtől várhatsz segítséget, hanem ha erős az akaratod, és eltökélten mész előre a célodért, nem téveszted szem elől azt, történjék bármi - akkor egy ilyen akaratnak nem tud ellenállni semmi és senki. Nem törhetnek meg, nem bizonytalaníthatnak el.

Nekem ezek a spontán kihívások sosem azért fontosak, hogy lássam, mennyire erősek az izmaim, vagy mennyire gyors vagyok egy emelkedőn. Edzés szempontjából ezek nem fontosak, sőt: nem hasznosak.

Én ilyenkor mindig az akaraterőmet tesztelem: kitűzök egy célt, és véghezviszem. Figyelve közben magamra, a gondolataimra, érzéseimre. Mikor jön az a hullám, amikor feladnám, mikor szorítom össze a fogam pitbull módjára, hogy most már úgyis végigcsinálom. És az érzés a végén? Fáradtság, remegő izmok, de mintha a világot tartanám a kezeimben. 

Rengeteg erőt nyerek ezekből aztán, hetekre elegendőt. Jöhet a munka, a vizsgaidőszak, jöhetnek a mindennapi küzdelmek, jöhetnek a nehézségek, jöhet újra az az érzés, hogy dolgozom-dolgozom-dolgozom, de olyan messze a cél, az álmom, mintha sosem érhetném el.

Jöhet, mert visszagondolok például erre a lépcsőzésre, amikor azt gondoltam az 1680 közepette, hogy sosem érek a lépcsősor tetejére. És mégis sikerült.