( Egy éve írtam ezt még a régi blogomba. Hihetetlen belegondolni, mennyi minden változott azóta. Lépésről lépésre, olykor nekiiramodva, olykor lassabban, de haladva, felfelé. )
Budaörs, Kőhegy, napfelkelte.
Ez az a hely, ahol eddig csak napközben voltam,például kirándulni, vagy a híres Passiót megnézni. Eszembe jutott pár napja, milyen lenne oda felfutni a Gellérthegy helyett, ott nézni a felkelő Napot.
Kihívások, ez a cím, és hajnalban még tényleg azt hittem, arról írok majd, milyen hősies érzés is legyőzni magunkat, némi szenvedés vagy gyötrelmes erőfeszítés után milyen hősnek is érzi magát az ember.
Aztán másképp alakult: egyetlen perce sem volt szenvedés.
Az átlag szombat reggelem (némiképp beleszámítva a péntek estét, vagy annak utóhatásait is), nézhet így ki: felébredek 10 körül, és délig a semmivel megy az idő. Konkrétan nem vesztettem hát semmit, amikor felkeltem 4:40-kor, ittam egy tejeskávét, okosan felöltöztem, zsebrevágtam egy banánt, és elsétáltam a tőlem kb. 5 percre lévő Móricz Zs. körtéri buszmegállóig. Az utcákon szinte még senki nem járt, éjszakai sötétség volt. A busz negyedóra alatt elvitt Budaörsig, azalatt elnyammogtam a banánt.
A buszmegállótól rövid, de jócskán meredek úton futottam fel a Kőhegyre: házak közt megbújó kis szűk lépcsőkön lehet megközelíteni a hegyre vezető hosszabb lépcsősort. Nem egy megterhelő terep, tényleg csak meredek, de például a lépcsős része már meg se kottyan annak, aki egyszer is lenyomta a Kőműves lépcsőt.
Ezeket a képeket már visszafelé fényképeztem, odafelé még sötét volt.
Ahogy futottam fel a lépcsőn, egyszerűen muszáj volt többször is megállnom, annyira szép volt a kilátás. Le is mentem utána a lépcső aljára, hogy felfussak "rendesen" is. Fent pedig... komolyan, látni kell.
A fényképezőgépem kicsi is, gagyi is, a halálán is van, éjszakai felvételekkel nehezen birkózik meg, de a hangulat talán átjön:
Korán értem fel, még volt majdnem fél órám a napfelkeltéig.
Nyújtottam, lazítottam , aztán megcsináltam vagy tízszer a Xinyi Quan formagyakorlatot. A "szív és az értelem ökle".
Senki nem volt a hegyen, békés, nyugodt volt minden. Nem is értettem: a budaörsiek miért nem itt kezdik a napot?
Felhős volt az ég, küzdött a fény a sötéttel, de nem zavart, hogy talán elő sem fog bukkanni a Nap. Semmi nem zavart, itt nem volt cél, nem volt olyan lehetőség, hogy "hiába jöttem volna fel". Nem érdekelt, hogy korán van, hogy aludhattam volna még, hogy nem sikerült a formagyakorlatban a rúgás. Minden úgy volt jó, ahogy volt. Ott lenni. Teljes lényemmel.
Gyönyörű volt.
Gyönyörű volt.
Sokat szöszmötöltem fent, nem siettem sehova, kényelmesen sétáltam lefelé is, mégis fél 8 körül már itthon is voltam. Nyújtottam, amíg megtelt a kád forró vízzel, bele sót, az jót tesz az izomláznak. Még 9 óra sem volt, amikor már a reggelin is túl voltam.
Kezdődhetett a nap, vagy akár még vissza is lehet feküdni kicsit aludni, rákészülve az esti bulira.
A lényeg: még 9 óra sem volt, és én túl voltam egy olyan élményem, amitől most, órákkal később is vigyorgok. A reggel nemcsak nyikorgós-recsegős nyújtózásokkal, kávéval, morcos kedvvel indulhat.
Amikor tegnap este elhatároztam, hogy hát én holnap reggel (azaz 4 óra alvás után) bizony elmegyek a Kőhegyre napfelkeltét futni, még azt hittem, csak "utólag" lesz jó, visszagondolni rá: milyen kemény is voltam. De erről szó sem volt: minden percét élveztem.
Kellenek az ilyen kihívások, az ilyen "right here, right now" jellegűek. Ezek teljesen mások, mint amikor elhatározod, hogy 6 kocka lesz a hasadon, vagy hogy egy hónapon belül megdöntöd valaki szigetkör-rekordját. Azok hosszabb munkára építő kihívások. Ezek amolyan "itt és most", eszembe jutott, vagy mondta valaki, és miért ne? Megcsinálom. Nem majd a jövő héten, nem gyúrok rá előtte, nem majd akkor, ha majd jobb formában leszek. Most.
Ezek a kisebb-nagyobb kihívások hihetetlen erőt tudnak adni aztán a munkában, magánéletben is. Jellemet formálnak: magabiztosabb, erősebb lesz tőlük az ember. Nem halogat, nem latolgat folyton, nem riad vissza.
Eleinte valóban járhatnak "kínszenvedéssel", és olyankor csak a végén állsz büszkén: megcsináltam. Ha kiköptem a tüdőmet, akkor is.
De aztán egyre természetesebbek lesznek, és egyre inkább igényli őket az ember. Már nem "nagy dolog" felkelni reggel azért, hogy egy másik városban felfusson egy hegyre, és megnézze a gyönyörű kilátást hajnalban. Miért lenne furcsa dolog? Miért lenne furcsább, vagy természetellenesebb, mint az, hogy délig lustálkodj, aztán facebookon lájkolgasd a szép tájak képeit?
Vagy ha ez valóban különleges.... Nos, akkor különleges leszel tőle Te is.
Kristóf ügyesen ráérez, hogy lehet ilyen, szinte a pillanatból megfoganó kihívásokkal adni valamit az embereknek.
Emlékszem, mit éreztem, amikor álltunk a lépcsőknél, és azt mondta: most ugorj fel 5 lépcsőfokot. A bokámat nagyon féltem, sokszor törött, már nem nagyon mertem gyorsabban lépni se, nemhogy ugrani 5 lépcsőfokot. Leizzadtam, remegtem.
Elkezdtem motyogni, hogy majd máskor, majd ha...
"Gyerünk, ugorj."
Ugrottam. És sikerült.
Aztán csak álltam, és csak én tudtam, mekkora dolog is volt ez.
Később egy ingatag állványra kellett felmászni, és alapállást gyakorolni rajta, vagy épp a brutálisan megterhelő edzőtábor közepén kaptuk a lehetőséget: fel lehet menni hajnalban a hegyre, napfelkeltét nézni. Nos, én teljes nyugalommal sétálok éjjel a 8. kerületben, de a sötét erdőtől szinte pánikolok. Talán annyit kamuztam Kristófnak, hogy "félek a vaddisznóktól", azonban valójában a sötét erdőben én a nyehőcéktől kezdve a vuclikon át mindentől félek.
A koránkelést meg az éjszakai baglyok teljes öntudatával, mindig is elutasítottam.
Hogy mi lett ebből? Nyugodt, hihetetlen hangulatú hajnali tempós séták a hegyre, gyönyörű napfelkeltékkel. Utána az első városi Sunrise Running.
Azóta pedig egyedül, bármilyen utasítás nélkül kelek fel, és húzok futócipőt azért, hogy felfussak egy hegyre, és köszönjek a Napnak.
Vagy épp tigrissétával jöjjek lefelé a lépcsőn, mert ott és akkor beugrik a gondolat: vajon milyen lenne? Képes vagyok rá? És rögtön jön a válasz: próbáljuk ki!
Egy idő után nem kell hozzá senki, te magad dobsz fel magadnak újabb és újabb kihívásokat, elfogadod őket - és játszol, tapasztalsz, érzed, ahogy nő, egyre nő a teljesítőképességet, egyre kevesebb a visszatartó félelem a kudarctól,egyre tágulnak a határok.
...vannak egyáltalán határok?
Az életben mindenhez egy fokozatosságra van szükség, mert így elég jól át lehet értékelni azt hogy az ember mit tudott elérni, és még mit kell majd elérnie, hogy mennyit adott bele és ezen kellene változtatni vagy nem. Vannak bizony olyan pillanatok az életünkben, amikor csak úgy spontán egy megmagyarázhatatlan érzés megérint, elhatalmasodik felettünk és beleugrunk, hogy megvalósítsuk. Lehet hogy még fizikálisan nem érezzük magunkat alkalmasnak rá, de sokszor ahogy azt mondani szokás, ha agyban eldől, tehát sikerül agyban lerendezni, akkor bármilyen szenvedés árán is, de meg tudjuk valósítani. Ez pedig olyan hitet és önbizalmat képes adni, amely által még azt is megkérdőjelezhetjük, hogy egyáltalán ismerjük e a saját határainkat. Szerintem senki nem ismeri, csak az ember könnyedén képes elbizonytalanodni és így már teljesen másként tekint egy kitűzött célra.
VálaszTörlésÉn Hűvösvölgytől szoktam egészen a Normafáig futni.