Mire felértem a Gellérthegyre, elkezdett üvöltve szakadni az eső, gondolatban elküldtem a.....
Na jó.
Szóval attól még gyakoroltam a zsebkendőnyi, félig fedett helyen, sőt meg is izzadtam. Ugrások így persze kilőve, kis formarészleteket vettem elő és ismételgettem végtelenségig. Szablyával, mert a bot nem fért volna el.
Arra jöttem rá, hogy fejlesztenem kell a hátizmomat: hülyén hangzik, de nem bírja el a vállaimat (a sok botforgatás, fekvőtámasz, zsákolás). Sokszor fáj a vállam, be van merevedve, és ma találtam meg a találó kifejezést: húzza őket a saját súlyuk. Tehát a hátam felső részére a lapockám környékére kéne kicsit több figyelmet szentelnem, azt hiszem.
Tegnap felajánlottak(!) nekem egy munkát, ovis nagycsoportosoknak heti 4x1 óra játékos fejlesztő gyakorlatok, kungfu alappal.
És nekem vissza kellett utasítanom, mert nem vagyok dui zhang.
(a pszicho képzés és a sportedzői okés, de kérik a stíluson belüli rangot is)
Belül nyüszítve-toporzékolva utasítottam vissza a lehetőséget.
Jelenleg az a helyzet, hogy tömény hányinger és szorongás tör rám, ha dolgozni megyek. Hostesskedem, alkalmi munkaként ez fér bele az egyetem meg minden más mellett. Utálom, nagyon. Nagyon.
Ellenben ezt morzsányit sem mutathatom ki, sőt: ragyognom kell, mosolyognom, belülről fakadóan elbűvölőnek és kedvesnek lennem. Megoldom, de mintha megölném a lelkemet ezzel, olyan érzés.
Néha azt érzem, a saját mosolyom már el is tűnt.
És egyszerűen csak annyira jó lenne, ha ehelyett az lenne a munkám, ami érdekel, amit szeretek.
Nagyon nehéz így most optimistának maradni/lenni, de tulajdonképpen erre a helyzetre is az igaz, amit kb. az egész életre vonatkozóan vallok: nem lehet siránkozni. Nem változtat semmin.
Ez a helyzet, ebből kell a lehető legtöbbet kihozni. Amint van lehetőség változtatni, minden követ meg kell mozgatni, sőt a sziklákat is, mert van erőnk hozzá, több is, mint hinnénk. De ha már mindent megtettünk, és több beleszólásunk nincs a dolgokba, mert már nem mi döntünk, akkor fölösleges minden panaszkodás, önsajnálat.
Kérdezik sokan, honnan a rengeteg energiám, a pozitív életszemlélet, emberszeretet, ésatöbbi.
Hát...
Azon nem tudok változtatni, amiket átéltem, és nem tudok Restart gombot nyomni, hogy jobb körülmények közül indulhassak. Nem tudok változtatni azon, hogy nyomorban és erőszakban nőttem fel, hogy már tiniként ki (vagy fel) akartak használni, sorra haltak meg azok, akik fontosak voltak, vagy épp azon, ahogy a nagyapám belevágta a nagymamám fejébe a baltát, majd fel akarta gyújtani.
Mindezek megtörténtek, ez van. Innen kétfelé vezethet az út általában: az ember mindezt átéli, és arra a konklúzióra jut: a világ nem egy tündérmese, hanem jócskán kegyetlen és szemét hely, hát én is az leszek.
Vagy: a világ nem egy tündérmese, hanem jócskán kegyetlen és szemét hely, hát akkor oké, teszek valamit azért, hogy szebb hely legyen, hogy másoknak ne kelljen átélniük mindezt.
Tehát részemről egyfajta "leszarom-hozzáállás" játszik a mindennapi gondoknál, idegesítő embereknél. Vagy akár egy elégtelen vizsgánál. Mert most komolyan: egy bukott vizsga miatt legyek szomorú? Really? :) A csoporttársak nem értik meg.
Annyira más az értékrend, nekem más a fontos, másnak van súlya. Az életnek, az örömnek. Minden pillanatnak, minden érzésnek, ami önfeledt és szabad.
Öröm-elv, másképp nem tudom nevezni. Én így éltem túl a múltat, olykor a jelent, és így tudom veszettül élvezni az életet :)
(Ugyanezért nem vagyok hajlandó fogyókúrázni sem. Muhaha.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése