Laza vasárnap

...hát és hogy mit edzettem ma?

Gyakoroltam a jiannel (kétélű egyenes kard) másfél órát, alapforgatásokat, formarészleteket, majd magát a Damo Jian formagyakorlatot, két részre bontva. 

Lassan kezdek megbarátkozni ezzel a formagyakorlattal, kezdek felfedezni benne részeket, amikbe bele tudom vinni azt a spiritet, amitől enyém lesz egy mozgás. Ahogy a Da Hong Quant, a veszettül hosszú, fárasztó, és nem különösebben szép pusztakezes formagyakorlatot is gyűlöltem eleinte, aztán világkupa aranyat nyertem vele - mert megszerettem benne pár részt, amit igazán meg tudtam húzni, át tudtam élni. 

Sok választási lehetőségem nincs, hiszen többek közt ez kell a szintvizsgára, napi 1-2 órát kell vele foglalkoznom mostantól. Sok-sok forgatás, formagyakorlat részletek ismételgetése a végtelenségig, és tovább, hogy olyan ösztönössé váljon, hogy álmomból felébresztve is meg tudjam csinálni. Lehetőleg szépen., ami most még... hát, nem az igazi, és még finoman fejeztem ki magam. Viszont csak akkor tudok valamivel igazán foglalkozni, csak akkor érek el vele jó eredményt, ha megszeretem, ha élvezem azt, amit csinálok. Úgyhogy tényleg az az elsődleges most, hogy megszeressem ezt a fegyvert is.

Ami, mint írtam, nem könnyű, mert nagyon tré kardom van, kínlódás vele edzeni. És itt teszem fel a kérdést: rendelt már valaki amazonról Magyarországra? Ha igen, jelentkezzen. Tenkjú. 

Utána száguldottam le a Gellérthegyről, mentünk falat mászni. 

Életem második mászása volt, jelentem, imádom. 

Most látszik igazán, hogy mennyit erősödtem az utóbbi másfél évben: régebben néha beszabadultunk egy ilyen terembe, de én a földtől egy méternyire se tudtam feljutni. Biztos voltam bennem, hogy részemről a falmászás, mint olyan, reménytelen. 

 Most már az első alkalommal felmásztam a tetejéig. 10,5 méter magas a fal, fent már egészen izgalmas kapaszkodni, lenézni. 

Ma már "utat másztam": csak meghatározott színű fogásokra (én köveknek hívom őket, vagy kapaszkodóknak, vagy csúszós kis bigyóknak) léphettem, ill. csak azokat foghattam. Először lehetetlennek tűnt - oké, csak a piros kő éri, de hát itt kapaszkodom ég és föld között, és a legközelebbi piros 2 méterre van tőlem, hogy a rákba érjem el? 

Bátran, kockáztatva. Nyakatekert testhelyzetekkel, bízva az izmaimban. 

Sikerült. 

Aztán fellelkesülve megpróbáltam a második, "leheletnyivel nehezebb" utat -az is sikerült. Pajtásom, aki biztosított, segített - és olyan könnyedén mászik, mint a pókember - közölte, hogy ő egy hónap után jutott el idáig, ahova én a második edzésemen. Megszavazom, hogy nem kamuzott, és örülök magamnak. 

...az alkarom pedig utoljára tavasszal volt így bedurranva, amikor napi 3-4 órát gyakoroltam a szablyával és a bottal, az EB-re készülve.

Utána sprinteltem megint a Gellérthegyre, haladó lépcsős edzést tartani. Esett az eső, kevesen voltunk, kicsit be is voltunk lassulva mindannyian, de megcselekedtük, amit megkövelt... em.  

Ontja magából a lehetőségeket a Gellérthegy, minden edzésre tudok új feladatot is vinni - ezért szeretem a kinti helyszíneket. Oké, egy hatalmas teremben is tudnék azért jóféle edzést elképzelni, de akkor az a terem dzsungelharcos kiképző-akadály-kalandpálya felszereltségű lenne.  Vagyis lesz. Egyszer. A pszichológusi rendelőm részeként.