Szeretném leszögezni: a rúdtánc veszettül nehéz sport. Amellett, hogy nőies, gyönyörű, izgalmas és imádom.
És ma fesztiválbérlet, meg egyéb dolgok helyett, vettem egy korlátlan havibérletet.
Oh yeah.
És egyrészt nagyon nagyon jó ez most nekem, mert sokkal inkább szükségem van most arra, hogy nő lehessek, mint hogy keménykedjek. Persze, nincs elhanyagolva a kungfu sem, de az utóbbi pár év tapasztalataiból tanulva figyelek a belső jelzésekre, és hagyom, hogy a "másik oldalam" kerüljön előtérbe egy ideig, ha azt érzem, ez kell. Inkább, mintsem megint kiboruljak, mint például tavaly, amikor úgy szétrúgtak a srácok, hogy aztán edzés után elvonszoltam magam a mosdóig, és a csapba kapaszkodva próbáltam behajlítani a lábam - nem ment - , majd a következő 2 órát zokogással töltöttem.
Mert akkor csak kemény voltam, mert ezt is várták el, és hiányzott a kedvesem, akinek a karjában kisimulhattam volna.
Szóval persze, kőkemény vagyok, de most már időt szánok a "just for fun" dolgokra is, akár rúdtánc, akár másmilyen tánc, akár bármilyen program, amiben egyszerűen csak jól érzem magam, és Nő vagyok. Mert szeretem a kungfut, vigyázok rá és magamra: ha azt érzem, nem klappol valami, inkább eltávolodok kicsit, mintsem erőltessem. Erre szerencsére pont jól jön, hogy a kétélű egyenes karddal kell gyakorolnom most sokat - abban úgyis elő kell hoznom a kecsességet is.
Amúgy ott vagyok, ahol a part szakad, mert a rúdtól is mindenkinek kék-zöld foltok vannak a combján, felkarján, de hol érdekel ez engem?
Ja, és másrészt is nagyon jó ez nekem, mert rengeteget fog dobni a kungfumon. Hajlékonyság, statikus erő, ügyesség, izoláció - ez utóbbi kiemelten fontos a magasabb szintű formagyakorlatoknál.
Watch out, nemsokára ilyenekre leszek képes:
(aham... nemsokára...persze)
A dolog csavarja amúgy, hogy most nem is testileg kellett sokat keménynek lennem az utóbbi időben. Egyszerűen csak olyan kontroll alatt kell tartanom az ösztöneimet, és annyira józanul, racionálisan, csak az eszemre hallgatva csinálni mindent, hogy ez rengeteg energiámat, életkedvemet elvitte.
Az élet nem fenékig szilvásgombóc, ezt tudjuk; dolgozni kell, még ha a hátad közepére sem kívánod a munkát, és le kell mondani dolgokról.... Mert mérlegelni kell, mennyit kaphatsz, mennyit veszíthetsz, mit kockáztatsz.
Nyehh.
DE.
Az általam kifejlesztett emelkedős, alias "killer hill" edzés tesztelve, most már jópár emberrel kipróbálva, mindenki szeret, mindenki elküldi közben még a nemlétező rokonaimat is a halálba, de aztán mindenki hősként szuszog.
A. tüneménykedves megfogalmazása szerint:
"az van, hogy Évi edzése elmondhatatlanul, nagyon-nagyon-nagyon mocskos, szemét, undorító, embertelen kínzás és hihetetlen mentális és fizikális harc és küzdelem és háború volt nekem, de a végén, amikor leküzdöttem, ennyire még sosem éreztem magam királynak közben volt, hogy sírtam, bevallom, meg akartam halni, de konkrétan akartam, hogy ne szenvedjek, és kb. minden lépés után ott volt a fejemben, hogy "mi a franc, nem vagyok normális, ez a csaj sem normális, leülök a p.csába...", hisztizni erőm sem volt, és volt, hogy pár másodpercre megálltam, de aztán folytattam, és igaz, hogy lemaradva Évitől meg a két sráctól, de azért végigtoltam, és ez eszméletlen érzés volt Évi meg egy hihetetlen jó edző, és vezető, és barát, és a legvégén jött velem, és biztatott, és segített, és esélyes, hogy az utolsó kört már nem tudtam volna végigcsinálni nélküle... és igen, megint átértékeltem a küzdelem, edzés, és önuralom fogalmát, és nagyon rég éreztem ezt, szóval, az egész úgy, ahogy volt, szuper volt "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése