Távolságok

Még nyár közepén volt: álltunk a tabáni lépcsőnél, már vége volt az edzésnek, még lazultunk, beszélgettünk kicsit. Rám nézett egy srác, megkérdezte, én hol is lakom. Mondtam, hogy a Gellérthegy másik oldalán, innen futva 30 perc, vagy busszal jövök néha...

- Te onnan idáig eljössz? Csak ezért a lépcsőzésért? Hát, de szánalmas.. "

***

Amikor ezt írom, épp Ceglédre tartok, thai bokszoló ismerősöm edzésére.  Volt épp szabadidőm, hát miért ne. Alapjáraton balgaságnak tűnhet vonatra pattanni, és 1 órát utazni ( villamossal együtt másfél)  egy edzésért, ezen mosolyogtam, amíg izzadtam a dögmeleg fülkében. Aztán eszembe jutott, eddig mennyit utaztam 1-1 edzés miatt.

Azzal kezdődött, amikor Esztergom túlvégéből kellett Dobogókőre feljutni, mert ott volt a shaolin edzés. Volt, hogy a busz ( ami csak óránként járt) a jeges, szerpentines úton nem ment tovább, csak egy kis faluig félúton a hegyen, ott úgyis leszállt mindenki.

Álltam a sötétben, tökidegen helyen,körülöttem az erdő.  Volt, hogy egy helyi megsajnált, és továbbvitt autóval - ennyit a "ne szállj be idegenek kocsijába, pláne este"- szabályról), volt, hogy nem tudtam mit tenni, gyalogoltam a kivilágítatlan autóút szélén a cseszett sötét erdőben, meglehetősen parázva. Féltem, hogy elütnek, megesz egy vaddisznó, jönnek a szörnyek, nyehőcék. "Shaolin vagyok" - mondogattam magamban, hogy bátor legyek.

Aztán felvettek a szegedi egyetemre, így onnan utazgattam, amíg bírtam anyagilag.  Ekkoriban vasárnap kora reggel volt az edzés, szintén Dobogókőn. Szombaton vonatra pattantam, utaztam 250 km-t, Pesten vagy Esztergomban valahol megszálltam, aztán vasárnap reggel tovább Dobogókőre.

Részt vettem a kétórás edzésen, majd utaztam vissza Szegedre...

Szinte az egész hétvégém ráment arra a két órára, de sosem volt kérdés, hogy megéri-e.

A legnagyobb "utazás" viszont az volt, amikor már túlságosan hiányzott a kungfu, és otthagytam a várost, amit imádtam, a barátokat, mindent - és felköltöztem Budapestre. Itt se ismerős, se suli, se munka - de tudtam, hogy ahol kungfuzni tudok, ott otthon leszek.

Ekkor még mindig jártam az első mesteremhez edzeni, így ha nem tudott elvinni senki, akkor busszal elzúztam Pomázig, onnan másik busszal Dobogókőre, majd szintén az országút mentén az erdőben caplattam még a shaolin faluig, ahol a terem volt. Sötétben (nyehőcék, vaddisznők, stb.), továbbra is azzal bíztatva magam, hogy kőkemény shaolin vagyok. 

Az ultagagyi telefonommal világítottam az utat, vagyis világítottam volna, de amekkora fényereje volt annak a kétcentis kijelzőnek, inkább csak abban reménykedtem, hogy nem csap el az első arra száguldó autós a kanyarban. Vagy a második. 

Nyáron Kerepesen volt egyhetes edzőtábor, a kutyám miatt nem tudtam ottalvósan megoldani a dolgot, így hát bejárós voltam. 

Ez annyit takart, hogy hajnali 4-kor keltem, gyorsan megsétáltattam a kutymorgót, aztán már száguldottam is a buszhoz, metróhoz, HÉV-hez, hogy kiérjek 6-ra Kerepesre. A többiek akkor ébredeztek...  6:30-kor volt az első edzés, amit még 3 követett. Az esti edzés után összeszedtem magam, elvánszorogtam a HÉV-ig, metróig, buszig, majd fél 11 körül hazaértem, kutyát futtattam, ágyba zuhantam.

Mostanság már csak maximum másfél órát kell utaznom, például amikor vasárnap hajnalban reggel hajnalban reggel átvergődöm a városon a válogatott edzésért. Átlag húszan vagyunk ott, mind kómásak, páran az esti buli miatt gyűrötten, de senki nem adná oda semmiért a lehetőséget, hogy a kínai mesterrel edzhetünk.

Nem én vagyok az egyetlen, aki órákat képes utazni kungfu edzésért: aki beleszeret a shaolinba,  az mind átélt hasonlót.

Kristóf minden reggel másfél órát utazott, hogy Shi Xing Honggal edzhessen Kerepesen, de volt, aki fél éven át kelt ugyanezért hajnali 4-kor.

Az első mesterem Miskolcról járt fel Pestre akkor is, amikor el volt törve a lába, és csak ült a padon, gipszben, mankókkal, és nézte, hogy a többiek mit tanulnak épp.

A mozgásra fordított időt lehet szenvedéssel is tölteni, amikor kimész futni, pedig halálosan unod, vagy épp emelgeted a súlyokat, mert például fogyni akarsz, és azt hallottad, akkor ezt kell csinálni. Utálod minden percét, de majdcsak jön az eredmény...

Vagy megtalálod azt, amibe beleszeretsz.

Várod, hogy mikor mehetsz újra, nem zavar az eső, hideg, kánikula. 

Nem mondod le azért, mert rossz kedved van... hiszen  tudod, hogy ettől jobb lesz.

Nem azért írtam le a "nagy utazásaimat", mert úgy gondolom, dicséret vagy elismerés illet ezekért. Épp ellenkezőleg: mert a lépcsőnél a srác megjegyzése elgondolkodtatott, rádöbbentett, hogy mindig természetes volt számomra, hogy képes vagyok akármennyit utazni egy jó edzésért.

Ahogy a többi kungfusnak is.