21 kilométer

A szőke, nem kifejezetten magas, inkább erősen alacsony lány az lépcsős edzésen szólított le először, aztán talán üzenetet írt, hogy hát készítsem fel félmaratonra.

Alapjáraton én nem vagyok futó, pláne nem hosszútávfutó, saját edzéseimre, és a hozzám járók kínzásaira is mindig a rövid, intervallum jellegű, robbanékonyságot és dinamizmust fejlesztő gyakorlatok, távok jellemzők, így először tovább akartam őt irányítani egy másik edzőhöz.  Azonban ő ragaszkodott hozzá, hogy egyéni, általam vezetett edzéseket szeretne.

Az első találkozásnál leültünk, átbeszéltük a célokat, terveket, sportmúltat, étkezési szokásokat, ki hogy főzi a lecsót…   Elmondtam, hogy mire számíthat: veszett kemény edzésekre és szigorra.  Lógás, hiszti, divat nincs, határfeszegetés van, egy-egy edzés után koszos lesz a ruhája, tenyere is. 

Addig edzünk együtt, amíg azt látom, hogy belead mindent – ahogy én is.

„Lightos”, könnyű edzést én nem tartok, ellenben nem is fogok tőle olyat kérni, amire ne lenne képes. 

Az első edzés jó nagy felismeréseket hozott mindkettőnk számára:  Félmaratonka az első pár perc után levegőért kapkodva, ájulás közeli állapotban kérte, hogy álljunk meg. Ekkor még csak annyi történt, hogy lazán fel akartunk futni a somló-közi emelkedőn és lépcsőn…

Kondiban, állóképességben nagy hiányosságok voltak, nem tudott gyorsulni – uh, elképesztően lassú tempóban kocogott - , ráadásul rossz technikával, gyakorlatilag sarkon futott.  sajnos az előző edzője fél év alatt nem mutatta meg neki, hogy kell bemelegíteni edzés előtt, és hogy kell lenyújtani utána.

Tehát teljesen az alapoktól kezdtünk mindent: bemelegítés megtanulása, a helyes légzés fontossága, fokozatos terhelés, először sok pihenővel.

Heti 4x edzett, ebből 2 tisztán futóedzés volt, 2 pedig intervallum edzés velem , különböző helyszíneken:  a Gellérthegy lépcsőin, emelkedőin, kedves kis terepein, a Margitszigeten, a tabáni Kőműves-lépcsőnél…

A legfontosabb nála az volt, hogy megtanuljon bízni magában, megtanuljon küzdeni.

Ahogy ő mondta egyik edzésen:”utálom, hogy kitartásra neveltél. eddig olyan jól elvoltam a kanapén, most meg szabadidőmben fogom magam, és kimegyek edzeni”

Valóban, eleinte nagy csatákat vívtunk: számára új, hardcore feladatok voltak, eddig ismeretlen érzésekkel: veszettül égő izmokkal, kiszakadni akaró tüdővel.

Elhordott engem mindennek, olykor pityergett, de inkább szitkozódott, káromkodott,  talán még toporzékolt is: „Nem érted, hogy nem?! Én ezt nem tudom, nem csinálom, nem bírom!”

Általában annyit válaszoltam: oké, értem én, csak nem érdekel.

Erre ismét elküldött a francba.

Szóval fogcsikorgatós volt, mindkettőnknek.

És szép lassan, fokozatosan, de megállás nélkül – haladtunk előre, felfelé.  Egyre kevesebb hiszti, egyre több elképesztő teljesítmény.

Félmaratonka felbékázott azon a meredek lépcsősoron, ami egy profi thai boxolót is megizzasztott.  Hasizomgyakorlatokat végzett, fejjel lefelé lógva egy korláton.

Talicskában felment a somló-közi emelkedőn.

Lenyomott 5 perc mabot, egy erősítő gyakorlatokkal megfűszerezett szigetkör után.

Végigcsinált egy lépcsős edzést úgy, hogy egy 4 kilós medicinlabdát kellett a feje felett tartania.

Felkelt hajnali 4-kor, hogy felfusson velem a Citadellához.

Edzett a legundorítóbb téli időben is, hóban csúszkálva.

Valójában messze több volt ez, mint egy félmaratonra való felkészülés.

Félmaratonka egyfajta mentális, lelki kirándulásra indult,  a saját akaraterejét, kitartását, a küzdeni akarását akarta felmérni,  önmaga új oldalát megismerni. mindennek maga a félmaraton már csak megkoronázása.

A „nem tudom, nem akarom, én erre nem vagyok képes” – ből: „Megcsinálom!”  lett.

Az már csak hab a tortán, hogy az edzések hatására időközben veszettül jó alakja is lett, kezdenek előjönni azok a bizonyos kockák is már a hasán.

Mivel nagyon az alapoktól indultunk, ezen a versenyen még nem az idő számít – egyszerűen csak az, hogy teljesítse a távot.  A teste képes rá, és ha visszagondol az elmúlt hónapok edzéseire – és remélem, visszagondol majd rá – akkor tudnia kell: az akarata, a szíve is megvan hozzá.

Mert akármennyire is igyekszik titkolni, tagadni, valójában egy igazi harcos, aki hiába toporzékol, azért mindig megcsinálja azt, amit kitűz maga elé.  

Nagyon büszke vagyok Rá már most is, holnap pedig még büszkébb leszek, amikor rajthoz áll.

Drukkoljatok neki, egyrészt, mert a Bátor Tábor gyerekeiért fut, másrészt pedig önmagáért, és mert megérdemli.