About

Szóval a versenyről....

Már pár napja is akartam írni, de akkor még gondoltam, inkább az előttem álló feladatra koncentrálok... A lényeg: az utolsó versenyeim ezek formagyakorlat kategóriában.

Az utóbbi 2-3 évben ez sokszor megfogalmazódott bennem, egyre erősebben: sandában (küzdelemben) akarok versenyezni inkább. 

Tudjátok, nagyon nehéz az, amikor egy versenyszámot nem csak tisztán a teljesítmény alapján bírálnak, hanem közrejátszik erősen a szubjektivitás is. 

Formagyakorlatban (ahogy más hasonló versenyszámokban, pl. tánc, stb) ez nagyon észrevehető. Amíg egy futó esetében nincs kérdés, aki a leggyorsabb, az nyer, ahogy a több gólt rúgó focicsapat, stb, addig itt mindig jelen van "más" is.  Az ember megtesz mindent a felkészüléskor, s aztán a páston is - de sosem csak rajta múlik az eredmény. 

A küzdelemben versenyzés tiszta egyszerűségét szeretném megélni, épp ezért ragaszkodom a full kontakthoz is. Aki ki van ütve, az ki van ütve, ott nincs vita.

Egy hihetetlenül tehetséges, gyakorlatilag rég tanári szinten lévő kungfussal beszélgettünk erről a versenyen: mindketten tudjuk, hogyan kellene bemutatnunk a formagyakorlatokat ahhoz, hogy tuti aranyat szerezzünk. Csak épp nekünk nem az a kungfunk... 

Mi nem olyannak akarjuk látni, megélni, mi nem úgy akarjuk bemutatni vagy továbbadni. Nekünk fontos, hogy HARCművészetet mutassunk be, ne csak művészetet. Elsősorban ne kecses legyen, hanem olyan, hogy aki nézi, azt érezze: ezzel az emberrel nem kötekednék. 

Én ezt nagyon ritkán érzem, ha versenyen látok formagyakorlatokat, pedig anno a mesterem is ha bemutatott egy formát, én hátraléptem kettőt, el a közeléből, nehogy az útjába kerüljek. 

Világos, hogy el kell fogadni, ha a versenypáston más irányba megy el a kungfu formagyakorlat bírálata. Vitatkozni vele nem érdemes, nem kell - lehet dönteni, hogy az ember alkalmazkodik ehhez, vagy ragaszkodik a saját kungfujához, és inkább más kategóriában versenyez,

Nekem az utóbbi lesz. 

Nem panaszkodom, sok jó eredményt értem el formagyakorlatban, 17 aranyérem (plusz pár kupa) hever a polcomon, kis bajnokságoktól kezdve a nemzetközi versenyeken át a világkupákig. 

De rengeteg csalódás is ért, az Európa-bajnokság hatalmas, kiábrándító pofon volt, a dobogós helyezés ellenére. Lenyűgöző, elsodró erejű, harcos szellemiséget és funkcionalitást mutató bemutatókat vártam, és helyette csillogó lakkruhában bemutatott, repkedő-spárgázó-szaltózó talajgyakorlatokat láttam. Sosem tudnám utánuk csinálni, és minden elismerésem az övék, de nekem a kungfu mást jelent.

Az egyik Sifu mondta erről, amikor beszélgettünk szombaton: el fog tűnni a tradicionális wushu formagyakorlat Európából. 

Ő tenni akar ez ellen, tervezi, hogy felveszi a kapcsolatot az Ewuf elnökével. Meglátjuk, mi lesz belőle.

Ezt az évet még végigtolom formagyakorlattal is a magyar bajnoki döntőig, illetve ha sikerül kijutni, akkor a kínai vb-ig, mert ha már valamit elkezdek, azt szeretem befejezni, de aztán végképp áttérek a küzdelmi pástra.

De konkrétan a szombati versenyről:

Ahogy írtam:
3 kategória: 1 arany, 1 ezüst, 1 bronz

Elég rizikós volt, mert pénteken lesérült a lábam, este gyakorlatilag nem tudtam rálépni, reggel sántítottam, úgy mentem a versenyre. Bekentem, fásliztam, felvettem a pókerarcot, hogy ne látszódjon, hogy minden lépés fáj. 

A csel az volt, hogy folyamatosan mászkáltam, mert ha leültem negyedórára, akkor utána megint csak sántítva tudtam közlekedni. 

A Luohan Quanem kifejezetten sokat javult a legutóbbi verseny óta, akkor még csak kóstolgattam ezt a formát, figyeltem arra, ne hagyjak ki mozdulatot, most már sokkal összeszokottabb párost alkottunk. Még mindig nem az igazi, még sokkal többet lehet belőle kihozni, pláne ha ép lábbal csinálom meg, akkor nem ilyen viccesen kacskák a rúgásaim se.

A felvétel akadozik, ami azért mókás, mert így olyan, mintha teleportálnék néha.

Tudjátok mit? Teleportáltam is. 

A szablya formából kb. kihoztam, amit lehet, sajnos már rég túl kellett volna lépni ezen a rövid formagyakorlaton, mert komolyabb, hosszabb formával versenyzőkkel szemben sokszor nincs esély.

Májusban már nem a Dan Daoval indulok.

Bot: jajj, ez már a nap vége volt,  és igencsak fájt a lábam. Megcsináltam, volt már jobb is, rosszabb is, a stabilitással voltak most problémák, ami betudható a lábsérülésnek, illetve nem hangolódtam annyira rá, nem jött a "flow". 

A másik megemlítendő élmény a versenyről:

Amikor látod, hogy megy ki a pástra az, aki már 10 évvel ezelőtt is úgy csinálta a Luohant, hogy te mindig azóta is mindig azt mondtad: uhh, én is így akarom...

Aztán most megcsinálja, te nézed és rájössz: Ó, nem, már nem. Már ennél sokkal jobbat akarok. 

Azért a bottal még mindig ő az etalon. Félelmetesen jó.