Hol van?

Nem tudok gyorsulni, erre jöttem rá ma. 

Vagyis már pár napja rájöttem, de ma jól ki is mondtam.  Se a formagyakorlatokban, se a hegyfutásban, se a lépcsőzésben nem vagyok abban a formában, amiben voltam. Magamhoz képest belassultam. A hétvégi várfutáson még így is a legtöbbször messze magunk mögött hagytuk a "mezőnyt" a kedvenc thai pajtásommal, de a szubjektív érzés nem ugyanaz. 

Nem esik jól a futás, a lépcsőzés.

Nincs meg az a dinamizmus, robbanékonyság, nincs meg a lendület.

Jó kérdés, hogy miért.

Vajon mert mostanság több kezdővel is edzek, hetente többször, és hozzászoktam, hogy velük relatíve  lassan futok? 

Nincs, aki a "nyulam" lenne, akit utol akarok érni. Anno Kristóf, Laci (Laciból kettő is, mindkettő veszett gyors), később Endre tempója mindig kihívást jelentett. 

De mostanság arra sincs nagyon időm, hogy egyedül, a saját tempómban fussak. Kellene pedig, hetente 2x erre időt akarok szakítani, hogy újra széthajtsam magam a lépcsőn, hegyen, dombon. Ha máskor nem, hát hajnalban, napfelkeltével összekötve.

Vagy mert a futócipőmnek gyakorlatilag már nem támasztja a lábam, mert egy év alatt gallyra vágtam? 

Nagyon kellene vennem egy terepfutócipőt, bizony. A Nike Lunarglide kényelmes, jó cipő volt, de érthető módon nem bírta a lépcsőt, erdőt, hegyet.  Szerettem, mert nagyon könnyű, légies, de tekintve, hogy én a létező összes terepen használom a cipőt, a következő beruházás egy tereptopánka lesz, hiába nem tetszik, hogy olyan merevek.

De nem csak a futásban, lépcsőzésben nincs meg a lendület. A kungfuban is érzem, hogy hiányzik az a spirit, ami engem mindig mozgásban tartott, vitt fel a hegyre gyakorolni a hóviharban is. 

Mikor tűnt el?

Amikor októberben egy héten belül kétszer ismét megrándult a bokám (ami már 3x törött, egyszer részlegesen szakadt)?

Amikor kiderült, hogy minden megfeszített munkám ellenére nem sikerült a szintvizsga? A suli, munka mellett napi 2x edzettem akkor, hiszen olvastátok: 

http://mozgolodok.blogspot.hu/2013/10/ami-az-enyem.html

Valami eltörött akkor. 

Vagy amikor év elején kiderült, hogy idén alighanem tanári vizsga sem lesz?

Vagy az utóbbi hetekben az edzéseken összeszedett sérülések? A kezem másfél hónap alatt gyógyult meg, a hasfalam úgy szét lett ütve, hogy aludni alig tudtam, a sípcsontomhoz, ha a takaró hozzáért, sírni tudtam volna.

De hiszen anno, tizenévesen is rengetegszer volt kék-zöld foltos mindenem: az első mesterem még bottal tanított minket a fegyelemre.
De arra mindig  figyelt, hogy ne sérüljünk igazából.

Nem tudom, hol, miért hagytam el a lendületem, motivációm, energiám.

Megyek előre most is, félreértés ne essék, ma is túl vagyok egy edzés megtartásán, Félmaratonka gyönyörűen plankel, ezt meg kell említenem. Amire még büszkébb vagyok: szabályosabban fekvőtámaszozik már, mint sok kungfus. Futottam a kutyával, nyújtottam, és most megyek kungfu edzésre. Jövő hétvégén pedig versenyt nyerek, mint tudjuk.

Csak az a tűz, az nem lobog most, épp csak pislákol. 

"Én a dinamit élő gyújtózsinórja vagyok, aki a robbanásra vár..." - ez  jellemző rám általában, ha a kungfuról van szó. Most nem. 

És hiányzik. 

Meg kell találnom újra.

Vagy elbúcsúzni a versenyzői, kungfu tanári álmoktól, és más irányba fordulni.