Megéri?

"Megéri ezt csinálnod?

Bezzeg a Hosszú Katinka úszónő milliókat keres egy világkupa győzelemmel, bezzeg a focisták mennyi pénzt kapnak...."

Valóban, a harcművészeteket nem támogatja az állam, ahogy sok más sportágat sem, nem közvetít a média a sikereinkről, hiába érünk el sorozatban kiemelkedő eredményeket. A nevezési díjainkat mi fizetjük, ahogy a versenyekre kiutazást is, már ha ki tudunk utazni. Sokszor a fiatal tehetségeink itthon maradnak, mert a családjuk nem tudja kifizetni a költségeket, hiába kvalifikálták magukat egy-egy nemzetközi versenyre...

Megéri vajon korán kelni, futni menni még a suli, egyetem, munka előtt? Megéri lemondani a bulikat, azzal az örök indokkal: bocsánat, de edzésem van, versenyre készülök, edzőtáborba megyek?

Odafigyelni az étkezésre, hiába esne jobban a sör, hiába lenne kényelmesebb és olcsóbb a pékség.

Megéri verseny előtt napi kétszer edzeni, sokszor terem híján kint a szabadban, kánikulában vagy hóesésben, jégen csúszkálva?

Megéri, hogy utána hazajöhetsz akár világkupa, akár Európa- vagy világbajnokként, nem lesz benne az újságokban a neved, de még a rokonok is csak "mutogatásnak" nevezik a formagyakorlatot, aminek te minden mozdulatáért vért izzadtál, a küzdelem pedig "jujj,már megint ez a verekedés?"

Persze, hogy nem éri meg.

Mégis...

Mégis azt érezzük, minden gyakorlással, kemény edzéssel töltött óra, minden ráfordított energia, idő és pénz megtérül, amikor pástra, majd dobogóra lépünk az ország színeiben. "Mutassuk meg a magyarok erejét!' - mondjuk, és büszkén képviseljük a nemzetet, ami nem is ismer minket.

De talán épp ezért: a nem támogatott sportágak képviselőinek a céljai a legtisztábbak. Sportolóként nem a pénzért küzdünk: van egy álmunk, van egy szenvedélyünk, egy szeretett mozgásforma, amiben a legjobbak akarunk lenni.

És sehol nincs akkora összetartás és hazafiság, büszkeség, mint amikor egymást buzdítjuk, egymásnak tapsolunk egy versenyen.

Nekünk megéri.