Nem adják ingyen...

...ez járt a fejemben, ahogy caplattam fel a hegyre, jiant gyakorolni.

Nem szeretem, tavaly sem szerettem, és azóta sem kedveltem meg. 

Azonban itt mutatkozik meg a különbsége annak, amikor elválik a hobbisport és a hivatásszerűen, profi szinten űzött sport.

Az utóbbiban ugyanis nincs kívánságműsor. 

Az elmúlt 10 év alatt rengeteg alkalommal kérdezték, hogy miért megyek edzeni rossz időben, melegben, fáradtan, miért gyakorlom azt, amit nem szeretek annyira. 

Elég egyszerű... mert például ha választasz egy hivatást, és tanulsz a diplomáért, az egyetemen sem kerülheted ki a "nemszeretem" tárgyakat. 

Pszichológus vagyok - leszek, ha megkapom a diplomám - , és bár tizenéves korom óta ez a tudományág vonzott, nagyon sokszor gyűlöltem az utat, ami idáig vezetett, a tárgyakat, amikkel meg kellett küzdeni: biostatisztika, spss, neuroanatómia, kognitív idegtudomány, élettan...

De elfogadtuk, hogy a része ez is.

Így van a kungfuban is. Nem kötelességem szeretni minden stílust és minden fegyvert, hiszen ember vagyok, megvan, hogy mik az erősségeim, milyen a személyiségem, mi illik hozzám. 

Viszont, mivel a pszichológia mellett - azzal egységben - a kungfuval akarok foglalkozni, így kötelességem mindent ismerni, gyakorolni, jó szintet elérni azzal a fegyverrel is, ami nem a kedvencem. 

Hát ennyi. 

Így aztán 5 hosszabb részletre bontottam a formagyakorlatot, minden részletet 6x ismételve. Hazaérve még megejtettem 100 felülést és 80 törzsemelést, ha már egyszer, na. 

Ja, és hogy a pozitívumról is beszámoljak:

Mindez nem csak egy végeláthatatlan küzdelem.... 

Ősztől hatalmas lépést teszek a célom megvalósítása felé, hiszen olyan állást ajánlottak fel, ahol pont azt tehetem, amit szeretnék: a kungfut és a pszichológiát kombinálva gyerekekkel foglalkozhatok egy magániskolában.