Holnap megint doki, most olyan, akinek szívügye a kungfu: megnézi a hátamat, mert messze nem javul úgy, ahogy szeretném, és így nem tudom rendesen megtervezni az edzéseket, versenyekre készülést sem.
Ma reggel megint eljátszottam a lépcsőházzal, most sima felfutásokat toltam, kettesével szedve a lépcsőfokokat, 5x a 6. emeletre, mert tovább nincs is...
Brutális izomláz volt ma a vádlimban, ami nálam elég ritkaság, tehát bejött a tegnapi lépcsőház-tréning... Én arra gyanakszom, hogy mivel csendes akartam lenni, nagyon figyeltem arra, hogy halk, puha legyen minden lépésem, akár időre pörgettem, akár békáztam. Ergo szinte mindig lábujjhegyen voltam, ami igencsak bedurrantja a vádlit.
Végre időt szántam a nyújtásra is, arra, hogy fejben is ott legyek, ugyanúgy, mint az edzés bármelyik szakaszában. Tudatosan lazítsam el magamat a kínszenvedős spárgázásnál.
A mai nap többi mozgolódását meg le sem írom, nincs kedvem :)
Január 10. van, jövő kedden születésnapom lesz, a számot már tényleg letagadom.
Visszagondolva, tavaly ilyenkor még mennyire máshol voltam. Ugyanebben a lakásban, ugyanezen a kanapén lóbáltam a lábam, mégis...
Tavaly ilyenkor azt gondoltam - azt volt a mindennapi valóságom, az tűnt teljesen természetesnek - hogy a következő évben esküvőm lesz.
Ehelyett...
Tulajdonképpen rengeteget javult a kungfum, értékes emberektől tanulhatok, nagyon jó eredményeket értem el versenyeken, na meg az alapképzés (BA diploma megvan) - mesterképzés - munka (most anyagilag is jól állok) terén.
És megvannak a célok, haladok az úton, és ahol csak lehet, a saját kis szabályom szerint: csak azt csinálom, amit szeretek, amit élvezek.
Hogy elérem-e, eljutok-e odáig, hogy kungfut taníthassak?
Ki tudja?
A ma esti rossz kedvem, fájdogáló szívem azt mondja:
nem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése