Cage

Jézusom, de rég volt már, hogy azzal töltöttem a hétvégéket, hogy repülőgépből ugráltam ki ejtőernyővel...

Imádtam.

Tandemet sosem ugrottam, már az első is önálló volt. Így nem az önfeledt zuhanásról szólt, hanem.. hm, először a rettegésről:) 

Mert kiugrik az ember több ezer méter magasról, és onnantól kezdve csak magára számíthat. Senki nem segít, senki nem oldja meg a helyzetet, nem csukhatod be a szemed rémülten, nincs mibe kapaszkodni. Ha hibázol, nagy eséllyel meghalsz. A koncentrációt, precizitást veszettül jól fejleszti.

Maga a kiugrás... az a pillanat, amikor a lábad elhagyja a biztos pontot, és a szél már tép is le, a szívverés kegyetlenül felgyorsul, az életösztön miatt kapálóznál, de csak a hihetetlen mélység van alattad...

Amúgy a szegedi ejtőernyős képzés, és az ugrások lebonyolítása így utólag visszagondolva horrorisztikus volt. Mai fejjel már nem vállalnám be, konkrétan az életünkkel játszottunk.

Kezdőként fogalmunk nem volt arról, hogyan kell jól ernyőt hajtogatni, mégis nekünk kellett csinálni, és az egymás által hajtogatott ernyőkkel ugrottunk... Mindig leizzadtam, amikor valaki az általam bénán összehajtogatott ernyővel ment ugrani. Féltem, hogy nem nyílik ki, összegabalyodnak a zsinórok.

(note: elvileg csak oktató, vagy olyasvalaki hajtogathat ernyőt - úgy, hogy azzal aztán ugranak - aki vizsgázik ebből).

A felszerelésekkel is gond volt, egyszer hibás magasságmérőt kaptam: kiugrottam 2000 méter magasan, ránéztem a magmérőre, és 3500 métert mutatott. Tudni kell, hogy kezdőként a legfontosabb (az ernyő sikeres kinyílása után), hogy minden percben tudd, milyen magasan vagy. Tudjuk, mikor kell elkezdeni becélozni a leszállóhelyet, széllel szembe fordulni, mikor kell behúzni a féket. Ez utóbbit ha túl korán teszed meg, akkor gyakorlatilag lezuhansz 10-20 méter magasból, ami nem vicces. 

Velem megtörtént...

Mindettől függetlenül hiányzik az a hangulat, és az a szintű adrenalinlöket. Azóta siklóernyőztem (azt csak tandemben), bungeeztam (az jó móka).

Nagyon szomjazom az ilyen élményekre, amikor kilépek a komfortzónából, a biztonságból, de nem hajtós edzésmunka, hanem extrém érzékelés, észlelés, megélés miatt.

Ha másképp nem, de kicsiben folyton keresem ezt: ezért találok ki mindig új edzésmódszereket is, akár csak egyetlen izomcsoport edzésére - mert nagyon hamar megunom a megszokott dolgokat.  A legmagasabb szintű, legteljesebb élmény kell - a mozgásban, az ölelésben, az együttlétben, de az ízlelésben is: inkább kiadok többezer forintot egy kis tasak teáért, ami különleges, mintsem ugyanannyiért sok átlagosat vegyek.

És kellenek a kihívások, nem menőzésből toltam le a tigrissétát se a Kőműves-lépcsőn, hanem mert a sima felfutások már nem pörgették a fantáziám. A gellérthegyi futásokhoz is folyton új útvonalakat keresek.

És ezért élvezem a sparringokat, küzdelmeket is. Nem az agresszivitás, és egyebek miatt, ahogy sokan hiszik. A játékot szeretem benne, az izgalmat: na, most ki lesz ügyesebb? Ki lesz gyorsabb? Mit fog mozdulni? Ha megközelítem, és támadok, sikerül, vagy rosszul járok és bekapok pár ütést? 

Amúgy nem könnyű ezzel együttélni:) 

Pl. egy unalmas előadáson én nem tudok üveges szemekkel elbambulni, mint ahogy a legtöbben teszik, így élve túl.

Én nekiállok rajzolni, olvasni, ha van rá mód, ha nem, akkor nagyon szenvedek, kiakadok, mocorgok. Kell az inger, legalább az előadásmód legyen érdekes, ha már a téma nem az.  

Olyat találni, aki társam is mindebben, na az meg végképp nem könnyű. A legtöbben visszahúzni akarnak, vagy azért mosolyogva "csodálják" a sok energiámat, de nem érnek utol. Én pedig úgy érzem, mintha egy lufi lennék, ami repülne felfelé, míg a másik lentről néz. 

Olyan kell, aki velem repül...