Szemellenző

A mai törpölős kérdés: ha az ember kedvesen mosolyog és köszön valakinek, aki elhatározta, hogy levegőnek néz ill. nem vesz tudomást a létezésemről (felnőtt emberről beszélünk), akkor az hosszútávon lúzerség?

S hogy mondhatja-e olyasvalaki, aki  elhatározza, hogy levegőnek néz, anélkül, hogy először személyesen próbálná tisztázni velem a félreértéseket, hogy én megbuktam az egyenesség, őszinteség, emberség kombóból?

És tényleg: én megadom a tiszteletet, köszönök, mosolygok, mintegy jelzésként: itt vagyok, beszéljünk.
Ő meg elmegy mellettem, valóban levegőnek nézve engem.

Mi a különbség kettőnk közt?

Az, hogy ő tanár. 

(Igen, ezt a bejegyzést nem kellene posztolni, de ez egy privát blog, és ha már valóban tűrök, nyelek és mosolygok, legalább ennyit engedhessek meg magamnak)

Egyik ismerősöm - hihetetlenül ügyes kungfus - azt mondja: Meg kell húzni magunkat, s tényleg nyelni. Csendben, árnyékban lenni, hogy eljussunk odáig, hogy mi majd másképp csinálhassuk.
A másik ismerősöm: "Hogy akarsz fény lenni, ha nem mersz ragyogni?"

Na, melyiküknek van igaza?
Mindkettejüknek, egyiküknek se.
"Mindenkinek van igaza."

Juthatok bármilyen magasra (vagy mélyre), sosem fogok elzárkózni attól, megadjam valakinek a lehetőséget, hogy elmondja a saját szemszögéből a dolgokat, hogy lássam az érem másik oldalát is. Vagy a gömb összes pontját:) Magamat ítélném vakságra ezzel.

És hiszem, hogy senki sem jobb, vagy több.
Nem értékesebb ember egy mester, mint az utcán alvó hajléktalan. Csak jobban kungfuzik, s valószínűleg még sok mindent jobban csinál.  De emberként nem magasabb rangú.
A mesternek is megvannak a maga emberi hibái, bűnei, rossz tulajdonságai, és amikor egyszer-egyszer elbeszélgettem egy hajléktalannal, rácsodálkoztam a bölcsességére, higgadtságára, empátiájára, türelmére.

Hogy mit akarok ezzel mondani?

Azt, hogy bár a tudást és a mögött lévő kemény munkát elismerem és nagyon tisztelem,  semmiképp sem borulok le valaki előtt csak azért, mert mester, tanár.
Csak annyira, mint minden más ember előtt.