Dine in Hell

Tudjátok, mennyit jelent(ene), ha verseny után egy edző annyit mond(ana): "Ügyes voltál." ?

Rengeteget. 

Aztán jöhetne a kritika, a fejlesztendő területek elemzése, a tervek a következő edzésekre, stb.

De ha a verseny előtt csak a növekvő nyomás megy, közben a feszült figyelem, utána pedig nincs meg ez a kis leeresztés, hanem csak annyi: "Hát, ez az EB-re így kevés lesz", és utána pedig az, hogy na akkor a következő 2 hétben napi 4 óra edzést kell csinálnom, akkor minden felfokozott feszültség ott marad, sőt átalakul valami olyasmi érzéssé, mintha fizikailag szétvertek volna.  Még akkor is, ha teljesen tisztában vagyok azzal, hogy tényleg a legjobbat akarja nekem, foglalkozik velem, dobogón szeretne látni - ez mindkettőnk vágya.

Tapasztalat, következtetés: a sportpszichológia bébicipőben jár hazánkban, really. De nem elkeseredni, én azok közt leszek, akik tanulják és alkalmazzák majd. Bátran hozzátok majd hozzám a gyerkőcöket. Még ne, majd szólok: most még sokat kell tanulnom - és én jól akarom csinálni. 

A hangulatom...

Hm.

Hm.

Hajlszálvékony már az a bizonyos szál.

Feszült vagyok, ingerlékeny, fáradt és túlterhelt.  Seperc alatt meg tudnék bántani, vagy porig alázni embereket. Ezt nem akarom, szóval inkább csendben vagyok. Vagy mosolygok, mert az jó, és ha mosolyt kapok vissza, az sokat ér. Van, aki úgy tud mosolyogni, hogy az felmelegíti a sarkvidéket is, kisüt a Nap is.

Kedvességet, simogatást igényelnék, a sarokba tenném kicsit a fegyvereket, és Nő lennék csak megint, nagyon tudnék bújni. (miután levezettem a feszültséget - hát, pár karmolást ki kell bírni :D )

Ehelyett ugye a program az, hogy napi 2x2 órát edzek a kicseszett rossz időben. Megtanultam teljesen figyelmen kívül hagyni a tré körülményeket, mármint most már zuhogó esőben, csikorgó hidegben és fejettépő szélben is ugyanúgy fogom a fegyvereimet, és caplatok fel a hegyre gyakorolni, mint normál körülmények közt. Max. nagykabátban, esetlenül, lassított felvételként mozgok, mint afféle pufók shaolin hóember. Nem répa az orrom, nyugi.

De ez tényleg csak hozzáállás és akarat kérdése, meg lehet szokni, hogy egyszerűen leszarod, milyen idő van kint. Ha edzeni akarsz, akkor edzel, ha zombik potyognak az égből, akkor is, ennyi. 

Szóval fogak összeszorítva, az a bizonyos szál még nem pattan el, még nincs hiszti, még nem adjuk fel, leszarom a hideget-havat-szelet-sulitmelótcsaládikitagadást, még 2 hétig kemény vagyok :)

Utána?

Tánc. Rúdtánc.

Jacuzzi, szauna.

Repülés. 

Filmezés, ágyban hesszelés.

Falmászás.

Barátok, buli - és megint csak tánc.

***

Jut eszembe.

Van az olvasók közül, aki jönne velem napfelkeltefutásra? Szívesen megosztanám az élményt, hátha ti is rákaptok, mint én ama első, tábori napfelkelténél. 

A Gellérthegy lábánál találkoznánk jó kómásan, morcosan, benőtt szemekkel, aztán felkocognánk a Citadellához, ott szusszannánk, nyújtanánk, kicsi qigong esetleg, aztán nagyon megörülnénk a narancsvörösen előbukkanó, gyönyörű Napnak. Utána indulhat a nap, meló, suli, pörgés.

Már ha jobb idő lesz, azaz felhőtlen lesz az ég, különben nézhetjük a szürkeséget, de az nem olyan felemelő.