Bájosságok

Gyakorlok a Gellérthegyen, sötét van, mínusz ezer fok, fákat kidöntő szél: sehol senki, még a kutyasétáltatók is otthon maradnak ilyenkor. Csak én bajlódtam két pulcsiban, kabátban a szablya formagyakorlatommal. Rosszul ment, nem volt egy normális, stabil alapállásom se, botladoztam, elvesztettem az egyensúlyom, stb.

Na de:

Hát nem akkor tűnik fel hirtelen tőlem 3 méterre egy sétáló fickó, amikor türelmemet elvesztve hangosan elkáromkodom magam, úgy igazán vulgáris kocsis módjára? 

(A fickó csodálkozva megállt, aztán valamiért úgy gondolta, társaságra vágyom. Nem vágytam, pláne nem sötétben, úgy, hogy az arcát sem láttam. Eljöttem.)

A botom meg ugyebár szinte vadonatúj. A nagy latyakos, esős időszakban is csak kint tudtam gyakorolni vele, szóval teljesen fekete lett a centi vastag sárrétegtől. Lemostam, most vakítóan világos, csodaszép, ámde  mivel még annyira sima (alig csapkodtam földhöz, stb), így tisztán nagyon csúszik, egy-egy mozdulatnál majdnem kirepült a kezemből. 

Szóval ma a következő jelenetet láthatták, akik a hegyen sétáltak: a lányka belemarkol a virágágyás puha földjébe, majd a tenyerébe köp, és jól átdörzsöli a botot. Épp annyira legyen koszos, amennyire kell. 

De amúgy tényleg bájos lány vagyok. 

Ilyen: 

Holnap hajnalban zúzunk Székesfehérvárra, az országos bajnokság 1. fordulójára.

Lehet drukkolni, igazából nem érzem, hogy formában lennék, az utóbbi pár napban botrányosan szarul mozogtam.

Meglátjuk.