Tramini

Kissé ittasan írok, de nem kell félni: mire az ötödik sorhoz érek, tán már részeg is leszek.

Ti ilyet sose csináljatok,kedves olvasóim, természetesen életmód-egészségtudat-ésatöbbi power megy itt.

Mondanám, hogy holnap majd törlöm ezt a bejegyzést, de nem fogom - ez is én vagyok.

Olyanok lettünk, mint az élő facebook-profilok, csak azt mutatjuk magunkból, ami imponáló, amilyennek láttatni akarjuk magunkat. Hát én vagyok az, aki ma is az alvás rovására végzett többórás önkéntes munkát, hogy megmentsen pár bántalmazott gyereket, de én vagyok az is, aki most konkrétan le akarja inni magát, mert nagyon fáj a szívem.

Az a vicces, hogy még így is javítom a félregépeléseket. Fuckin maximalista vagyok.

Sokan írtátok, hogy erőt adok. Tudjátok, milyen érzés volt ezt olvasni? Csak megköszönni tudom.

Most nekem kellene, hogy erőt adjatok.

"Baj" van, jócskán.

Nagy.

Bár ki tudja? Hiszen leírtam múltkor, nekem mi a mindennapi tapasztalat, miben nőttem fel, miben edződtem. 

18 éves korom óta albérletben lakom (albérletekben, 17x költöztem életem során), kb. félévente, ha találkozom a rokonaimmal.

Hát most akkor miért borultam ki azon, hogy  hivatalosan is ki leszek tagadva pár napon belül?

Jó kérdés.

Az EB felkészülés miatt nagy a terhelés, fáradt vagyok fizikailag is (meg az egyetem, meló, plusz alapítványi meló miatt szellemileg is), ilyenkor könnyebben borul az ember lelke, könnyebben hisztizik.

Amúgy részegen nem írni kell, hanem szexelni.   Vagy táncolni, de az balesetveszélyes.

(Közben eltelt vagy egy óra, mert fészbúkon chatelek 3 ismerőssel egyszerre, mikre nem vagyok képes)

Viszont ma megvolt negyedszerre is a tabáni lépcső teljes hosszában tigrissétával.

Vagy veszettül kemény vagyok, vagy nem is olyan nagy dolog.

mivel ezt még senki nem csinálta meg rajtam kívül, esélyes, hogy azért nem egyszerű. Elsőre nagyon megszenvedtem. Másodszorra is rendesen haraptam a számat a végére. Hétfőn volt a harmadik, az elején megcsúsztam, felhorzsoltam a karom, a végére hányingerem lett.

Ma nem terveztem (elvileg heti 1x akarom nyomatni egyelőre), mégis megcsináltam. Igazából ma már szinte könnyű volt, ráéreztem a lépcső ritmusára is, az utolsó 2 szakaszon éreztem azt, hogy ejjlegyenmárvége, de messze nem volt az, mint hétfőn, hogy szinte összeestem a végén.

Nemsokára tényleg napi rutin lesz?

A full békát kellene még megoldani, de 168 lépcsőfok (plusz ugye a köztes részek), az gyilkos. 

Emellett viszont tényleg egyfolytában a bot és a szablya játszik most, csak ezeket gyakorlom. Részekre bontva mindkét formagyakorlat, minden részt 10x megcsinálva, legalább. A  jobb tenyerem már teli van bőrkeményedésekkel, szupernőies. Amennyire erőm engedi, igyekszem a bal karomra is erősíteni, és forgatni a szablyát bal kézzel is: annyira nem lenne jó, ha tényleg 2 számmal nagyobb lenne a jobb karom.

Ma a lépcsőzésen kívül semmit nem edzettem, nagyon fáradt voltam, fájt a térdem is, tegnap ügyesen arra érkeztem egy elrontott ugrásból.

Tegnap megvolt az év első napfelkelte futása, lépcsőzése is, végre. Hiányzott már...

És gyönyörű volt. 

8:30-kor már az egyetemen voltam, és túl voltam egy hegyfutáson, meg utána némi erősítésen (has, hát), és nyújtáson. 

A felfutásnál (Gellérthegy a téma) éreztem persze a téli időszak futásszegénységét, főleg az az egy hónapos, hátsérülés miatti kihagyás az, ami lehúzott.

Nagyon totymorgós tempóban futottam fel,  de lesz ez még jobb is, ilyen napfelkeltékért már megéri.

Nemsokára lesz biciklim is, akkor újra meglátogatom a budaörsi Kőhegyet is, mégiscsak feelingesebb lesz, mint amikor busszal mentem hajnalban.

Még hideg a reggel, egy xinyi quan és kevés nyújtás után futottunk is hazafelé  a kutymóval.

Igazából várom már, hogy túl legyek az EB-n. Főleg azért, mert nem szeretek így edzeni. És mert engem nem a versenyzés motivál.

Nem azért teszek bele ennyi megfeszített munkát (az egyetem, sportedzői, munka és alapítványi meló mellett), mert a versenyeredmények hajtanak. Szeretek versenyezni, de nem az miatt kelek fel hajnalban, vagy edzek napi 2 órát a szervezett edzés mellett.

Azért, mert tanítani akarok. És ha azt látom, hogy ez a háttérbe szorul a versenyek miatt, akkor esélyes, hogy elfogy az erőm. 

Annyit teszek bele a kungfuba, amennyit bírok: komolyan nem nagyon tudnék többet.
De most felmerült a kérdés, kétely, hogy visszakapom-e mindezt a megfeszített munkát, a lemondásokat. Amíg van hitem abban, hogy igen, és hogy elérem a célom, addig oké. De ha meginog a hitem - és kurvára meginog - akkor

wow, képtelen vagyok befejezni a mondatot. Kiürült a borosüveg, összetett mondatoknak már nincs helye itt.