Kiderült, hogy nem mehetek a saját szablyámmal versenyezni, mert túl rövid. Nem jó hír: évek óta ezzel a szablyával edzek, nem egyszerű dolog 2 hét alatt átszokni másikra.
K. elhozta az övét nekem este, laza lépcsőzés után azzal gyakoroltam, próbálgattam. Nem rossz, de teljesen más, pl. nem forog még rendesen a kezemben. Más a súlya, más a markolata.
Nem is a formát kellene először gyakorolnom vele - jöttem rá a küszködés közepette - hanem ugyanazt az utat bejárni, mint az első szablyámmal: először csak forgatás, sok-sok forgatás.
Mert tudhatom én a formát veszett jól, ha nem folyékonyan forog a kezemben a fegyver.
Jelenleg a szobámban így már 6 kard (ebből 1 teljesen használhatatlan), 4 bot (és 1 vascső), egy lánckorbács és 2 legyező lakik.
Tudok élni, ne mondjátok, hogy nem.
Az egyik bot nem az enyém, az is K-é. Hm, lassan ideköltöztetem az összes fegyverét... De igazából csak az enyémnél nehezebb lánckorbácsát nyúlnám le. Meg ha van pudaoja, akkor azt.
A többi az enyém, van, amit használok, van, ami már csak a falon pihen - pl. a törött botom.
Na de na.
Ma reggel botoztam a hegyen, elképesztő, csodálatos, milyen rosszul ment, szinte bámulat. Nehézkesen mozogtam, és gyakorlatilag képtelen voltam ugrani. Ez most nem azt jelenti, hogy kicsiket ugrottam, hanem hogy egyszerűen nem emelkedtem, egyáltalán.
Talán a tegnapi edzés miatt (rengeteget kellett ugrálnom), talán savasodás, talán a hormonális cirkadián maja... mindegy.
Este lépcsőzéssel melegítettem, utána szablyáztam, elvileg a teljes formát akartam jó sokszor megcsinálni, gyakorlatilag ez nem igazán sikerült, tényleg nem voltam csúcsformában ma. Elszédültem aztán, leültem, lábat lógatva néztem a budai várat, s ráérősen gondolkodtam az életemen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése