Kérdések és válaszok

Még tavaly írt nekem egy blogger, akinek titokban - aztán nem titokban - olvastam a veszettjó blogját, ami viszont azóta megszűnt. Ilyen a szelaví, nade. A srác akkor felkért egy interjúra, és mivel mostanság naponta kapok olyan kérdéseket, amikre ebben tulajdonképpen válaszolok, ezért most jól bemásolom.

Igen, ez egyfajta lustaság is, jól látjátok.

Amúgy meg vizsgaidőszak van, a hétvége mozgás szempontjából annyiban kimerült, hogy táncoltunk jópár órát, na meg előtte/utána kószáltunk a városban, végül a Gellérthegyen néztük meg a napfelkeltét.

Tessék, az interjú. Vigyázat, rengeteget csiviteltem benne, hosszú olvasmány lesz.

 Azt már lehet tudni, hogy a Shaolin Kung Fu az egyik szenvedélyed, de más stílusokban is kipróbáltad már magad. (Konkrétan, milyen küzdőstílusokkal foglalkoztál eddig, és melyik fogott meg a legjobban?)

 Kiegészítésképpen, kíváncsiságból vagy épp a gyengeségeim javítása céljából próbálok ki más rendszereket is. Ez főképp a küzdelemre vonatkozik.  Kick-boxoltam, de az nekem valahogy nagyon "kevés" volt. Sokáig kóstolgattam a thai boxot, mint a sanda alternatíváját, és ezen belül végigjártam a nagyon tradícionális muay thai edzésektől kezdve a "thai kick-bokszig" szinte mindent. Boxolni is jártam egy ideig, hogy fejlesszem a kéztechnikámat. Konkrétan más harcművészetet nem tanultam a kungfun kívül, de ha lenne időm, szívesen capoeiráznék, bár esélytelennek tartom, hogy szaltózgassak.  

Lányként mennyire nehéz megállni a helyed ebben a férfias milliőben? Értek emiatt negatívumok esetleg?

Egyrészt teljesen magától értetődő - sok lány kungfuzik, bár például a konkrét keszyűs küzdelmi részét,  a sandát már csak nagyon kevesen gyakorolják. Másrészt sokszor nehéz. Akár csak a fent említett dolog miatt is: sanda edzésen egyedüli lányként gyakran nálam 40-50 kilóval nehezebb férfiakkal kell bunyóznom, vagy épp eldobnom, földre vinnem őket. Nincs megkülönböztetés: edzésen, vizsgán ugyanazt csináljuk, mint a srácok, tehát az erős, megtermett srác is ugyanazt a zsámolyt tartja a feje fölött futás közben, mint én. 

Bárhogy is nézzük, a tradícionális harcművészetek eleinte nem nőknek lettek "kitalálva", a shaolin papok sem nők voltak. Más a testfelépítésünk, mások az erősségeink, gyengeségeink, de az "anyag" ugyanaz. 

Lányként egészen más élmény az is, ha betalál egy ütést. Belénk azt nevelték, hogy a lányok nem verekszenek, és ha valami fáj, akkor nyugodtan lehet sírni, sőt néha még „illik” is. Ezeken a berögződéseken is túl kell lépni.

Ezen kívül meg kell küzdeni a szűkebb és tágabb környezet sokszor furcsálló tekintetével vagy épp rosszallásával. Közlik, hogy nem lánynak való, miért nem táncolok inkább, vagy taijizzak inkább, de verekedni, azt semmiképp. A kék-zöld foltok pedig egészen sajátos kiegészítők egy rövid nyári ruhához.

Hogyan lett belőled kung fu gyakorló, miért pont ezt a harcművészetet választottad?

Ez egészen kínos... Volt ugye egy sorozat régen, amiben a hosszú hajú David Carradine tarisznyával a vállán olyan megnyugtatóan mély hangon közölte: "Segíteni jöttem". Na, ebben a sorozatban engem a "shaolin templomi" részletek teljesen megragadtak. Tetszett az a nyugalom, bölcsesség, higgadtság, rendszeresség, tisztelet és alázat, ami sugárzott ebből. Tehát azok a dolgok, amik az én akkori életemből teljesen hiányoztak. Éreztem, hogy a shaolin kung fu nem csak küzdősport, ennél kicsit több van mögötte és benne. Akkoriban még vidéken laktam, és csak wing chun edzések voltak a közelben - azokat kategorikusan elutasítottam, mondván: nekem shaolin ruhás, kopasz mester kell. És eljött a nap, amikor megláttam egy plakátot... Az első edzés után pedig gyakorlatilag elvarázsolt, beszippantott ez a világ. Azért is érdekes ez, mert előtte szinte nem is sportoltam semmit, főleg nem rendszeresen, a tesiórákat ellógtam, nagyon gyenge voltam, ügyetlen, ráadásul szédülékeny és vérszegény. Úgy éreztem magam az első pár hónapban az edzéseket, mint egy kaszáspók, aminek összeakadnak a lábai.

Mégis teljesen természetes volt, hogy folytatom, nem adom fel. Amikor például Szegedre kellett költöznöm az egyetem miatt, képes voltam hétvégénként 260 kilométert utazni csak azért, hogy részt vehessek az edzésen. 

Talán ez a karmám?:)

Hosszú távra tervezel a kung fuval?

Kb. 10 éve foglalkozom a kungfuval, és most kezdem azt érezni: alakulok, néha már van egy-egy igazán jó mozdulatom is. Hol van még a vége?Annyira sokrétű, komplex mozgásrendszer ez, hogy sosem lesz olyan, mint a Mátrixban, ahol a srác kinyitotta a szemét, és közölte: "Tudok kungfuzni". Sosem lesz olyan, hogy mindent megtanultam például a szablya forgatásáról.

Terveim közt szerepel még jó pár komolyabb verseny, illetve szeretnék gyerekeket és fiatalokat tanítani is majd (ez nagyon fontos része a jövőre vonatkozó terveimnek), és persze képezni magam, ameddig csak lehet. Ha 70 évesen már nem fogok tudni annyira könnyen ugrálni, lehet, hogy elkezdek taijizni... 

Mostanában már úgy edzek, hogy ezt szem előtt tartom: igyekszek az edzésekkel nem rombolni a testem, odafigyelni arra, hogy helyesen csináljam például az erőnléti  gyakorlatokat, ne ártsak magamnak.

Milyen lehetőségei vannak Magyarországon annak, aki Shaolin Kung Fu-t szeretne tanulni? Mennyire jó a képzés?

Hihetetlenül nagy szerencsénk van, hogy két 32. generációs shaolin szerzetes is Magyarországon él, és tanítja a magyar oktatókat, néha szerveznek edzőtáborokat, szemináriumokat. Illetve most egy csapatnyi még nem tanári szinten lévő tanítványt is kiválasztottak, ők is megkapják a lehetőséget, hogy a kínai mesterrel edzhessenek. Ebbe nagy örömömre bekerültem én is - egészen más élmény tőlük tanulni, mondhatni eredeti forrástól.

Magyarországon a shaolin oktatás az utóbbi időben eléggé elcsúszott a formagyakorlatok felé, viszonylag kevesebbet foglalkozunk önvédelemmel, nem része  a vizsgáknak sem, illetve versenyeken is többen indulnak formagyakorlat kategóriákban. Erre nem azt mondanám, hogy nem jó a képzés, hiszen amilyen a kereslet, olyan a kínálat, a shaolin kungfunak pedig tényleg gyönyörű mozgásanyaga van. Aki pedig szeretné megtanulni alkalmazni is a technikákat, az legyen talpraesett és szorgalmas: az edzőtársakkal lehet gyakorolni, próbálgatni a tanult fogásokat, technikákat, aztán a felmerülő kérdéseket a következő edzésen feltenni az oktatónak.

És ami fontos: mindenkinek joga van hozzá, hogy megtalálja azt az oktatót, akivel eredményesen együtt tud dolgozni, azt az egyesületet, ahol támogatják, vagy épp azt a hozzáállást, ami egyezik az ő elképzelésével. Bátran kell keresni, kipróbálni, tapasztalni, továbblépni.

Biztosan nem csak verekedsz egész álló nap. Mennyire tudod összeegyeztetni az életedet a harcművészettel?

Ez nagyon változó, mivel még alkalmi munkák, egyetem, képzések, gyakorlatok színesítik az életemet, nem egy fix munkaidejű állás. Azonban, mivel a shaolin edzéseket még gimnáziumban kezdtem el, s az évek során egyre világosabb lett számomra, hogy az életemnek egy nagyon fontos része ez, gyakorlatilag már alapból úgy szervezem a dolgokat, hogy beleférjenek az edzések, tudjak eleget gyakorolni. Így állítottam össze az órarendemet, így vállalok munkát, ami persze sokszor bonyolult szervezéssel jár. Vannak lemondások is: egy baráti összejövetelre biztosan én érek oda utoljára, ill. később csatlakozok be, mert hát minden este edzésem van. Arra pedig számítani kell, hogy a „kívülállók” nem értik meg az elhivatottságunkat. Így például párkapcsolatban is sok kompromisszumot kell kötni.

Manapság nagyon felkapottak lettek a kifejezetten nők számára tartott önvédelmi oktatások. Kellett-e már megvédened magad? Szerinted mi az, amire egy nőnek valóban szüksége lehet egy ilyen szituációban? (Hátha tanulok én is valamit, mivel én vezettem ilyen csoportokat, csak sajna nem az én koncepcióm szerint...na, szóval nekem szívügyem ez a téma)

Nem hiszek abban, hogy lennének tuti önvédelmi technikák. Mire van szüksége egy nőnek egy ilyen szituációban? Önuralomra. Magabiztosságra. Józanságra. Arra, hogy ne blokkoljon le, ne dermedjen meg, képes legyen elfutni - mert amíg lehet, inkább fusson el, mintsem leálljon verekedni.

A magabiztosság pedig egyfajta prevenció is: egy harcművésznek, vagy egy küzdősportot gyakorlónak egészen más a kisugárzása, ahogy ballag egy sötét utcában hazafelé. Ha nyugodtan, magabiztosságot sugározva sétálsz, nem pedig egy bizonytalan, ijedt, védtelen emberként, nagy mértékben csökken az esélye, hogy megtámadnak. És erre is jó lehet egy önvédelmi csoport: kicsit megnő az énerő, kicsit magabiztosabb vagy, kicsit otthonosabban érzed magad a saját testedben. 

Sajnos volt már olyan, hogy rám támadtak, ráadásul egyszerre négyen. Tulajdonképpen sikerült megvédenem magam, és pont azért, mert nem fagytam le, hanem képes voltam kapálózni, ütni. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy én gyönyörű, precíz kung fu technikákkal védtem meg magam... Tényleg annyi volt az előnyöm, hogy edzésen találkoztam már olyan helyzettel, hogy jön felém/megütne/lefogna egy vagy több ember, ergo nem volt idegen a helyzet, nem dermedtem meg. Ezenkívül csak szerencsém volt, mert jó irányba lendült a könyököm...

Talán furcsán hangzik, de egy női önvédelmi oktatáson már az is jó gyakorlat lehet, hogy megnézzük: hogyan reagál arra a nő, ha egy idegen férfi fenyegető testhelyzetben elkezd üvöltözni vele.

Mit gondolsz, mik azok a dolgok, amelyek valakit jó harcossá tesznek? És mi a helyzet az oktatókkal? Volt már olyan, hogy azt érezted, nem azt kaptad, amire számítottál (vagy amiért fizettél)?

Azt hiszem, nagyon fontos az önmonitorozás, önreflexió. Figyeld magad, vedd észre a hibáidat, gyengeségeidet,  gondolkozz el rajtuk, és próbáld legközelebb jobban csinálni... Nem szeretünk ilyen szinten őszinték lenni magunkhoz, pedig enélkül nem lehet fejlődni semmilyen téren.

Oktatóként a tanítványokat kell előre helyezned, nem magadat. Nem arról szól ez, hogy magadat fényezed, sztárolod. A tiszteletet és alázatot csak akkor várhatod el a tanítványoktól, ha te is megadod nekik. Fontos, hogy  a tanár példát mutasson, és itt nem csak arra gondolok, hogy legyen jó mozgása, be tudja mutatni a feladatot. Egy harcművész oktatónak már emberileg is példát kell mutatnia. És nagyon jó, ha egy tanárnak a végső célja az, hogy a tanítványa túlszárnyalja őt. Ettől nem kell félni, nem kell visszatartania a tanítványt, hanem büszkének kell lennie rá, mert ez arra bizonyíték, hogy milyen jól tanította.

Volt rá példa, hogy egy edző inkább a saját fejlődésével foglakozott, mert versenyre készült,  és a tanítványokat rendszeresen "magára hagyta" edzésen. Ezt nem tudom hova tenni: ha fizetünk azért, hogy edzést tartsunk, akkor abban a másfél-két órában ránk irányuljon a figyelme.

Ezzel talán vitatkoznál, de az biztos, hogy Rád nem illik a "gyenge nő" kifejezés. Mennyit és hogyan erősítesz, mennyire fontos Neked a jó kondi? 

Aki hosszabb ideje kungfuzik, előbb-utóbb szembesül azzal, hogy ha bírni akarja az edzéseket, illetve nem akar az edzés végén négykézláb kikúszni a teremből, akkor bizony foglalkoznia kell az erőnléttel és az állóképességgel.  Bár ahogy elnézem a velem egykorúakat (25 éves vagyok), akik lihegnek,  ha lépcsőn kell feljutniuk a harmadik emeletre, akkor inkább azt mondom: ezzel mindenkinek foglalkoznia kéne.

A mély shaolin alapállások megtartása már önmagában kihívás: emlékszem, eleinte pár másodperc után égett a combom, gyakorlatilag összeestem. Hoppá, erősíteni kell a lábizmokat. Sípolva kapkodtam levegő után, ha neadjisten kaptam egy ütést hastájékra - hoppá, talán jó ötlet lenne több hasizomerősítő gyakorlatot végezni. Az egyik dologból következik a másik.. Ha másért nem, már csak azért is erősít egy kungfus, mert a szintvizsgáknak is része a meghatározott számú fekvőtámasz, és egyéb gyakorlatok.

Fontosnak tartom, hogy elhagyjuk a begyöpösödött fekvőtámasz-felülés-guggolás triót, mint az erősítés egyetlen elképzelhető módját. Annyiféleképp lehet fejleszteni a kar- vagy éppen hasizmokat... Igyekszem mindig másképpen megmozgatni, erősíteni az izmaimat, minden nap kicsit új kihívás elé állítani magamat. Boxzsák, kettlebell, gumiszalag, statikus gyakorlatok, fitball, fegyverek forgatása, és talán a legjobb: a környezet, mint "konditerem" felfedezése. Egy hosszú lépcsősoron feljutni békaugrálásban - hát az kegyetlen, de olyan kemény, izmos lesz a lábad, hogy egy combrúgást már mosolyogva kibírsz (persze nem akárkiét).

És sosem "csak" erősítek ilyenkor, hiszen  egy egylábas guggolás közben például fejlődik az ember egyensúlyérzéke is...A tipikus konditermi edzéseknek, ahol padon ülve vagy fekve mozgatja az ember a súlyokat, tehát igazából mindig csak egy-egy izomcsoport dolgozik, nem látom sok értelmét - már ha használni is akarjuk ezeket az izmokat.

Ami még fontos: attól még, hogy verekszem, kungfuzom, naponta több órát edzek, attól még nő vagyok, és örülök, hogy izmos, de nőies a testem. Tehát nőként én sosem fogok például széles tartásban fekvőtámaszokat csinálni.

 Mi a legfontosabb szerinted, hogyan lehet magunkból a legtöbbet kihozni? Hiszel benne, hogy kis emberekből is lehet "valaki"? Mit üzennél azoknak, akik nem bíznak magukban, vagy csak egy helyben topognak?

                                                                  

Akkor tudjuk kihozni magunkból a legtöbbet, ha szeretjük azt, amit csinálunk. Másképp nem megy. Akkor nem nyűg, nem muszáj, és igazából lelkesen, boldogan beleadsz mindent - hiszen élvezed. Persze, egy durva erősítés, egy hegyfutás, a sokadik nyekkenés a földön, vagy épp a sárban kúszás az edzőtáborban nem olyan dolog, ami közben önfeledten kacagunk. Lihegünk, fáj, küszködünk, fogat csikorgatunk - de összességében jól érezzük magunkat, fáradtan, de elégedetten ülünk le edzés után, és alig várjuk a következőt.

Mondhatnám, hogy bárkiből lehet bármi, de ez azért nem teljesen igaz:) Felnőttek vagyunk, kinőttünk a naivitásból: vannak rajtunk kívül álló tényezők, amik hátráltathatnak. Annyi a dolgunk, hogy ha valamit szeretnénk, akkor mindent tegyünk meg érte, amit csak tudunk, bírunk. Sőt, még azon felül is: lépd át a korlátaidat. És nem számít, hogy nem megy elsőre, nagyon lassan fejlődsz,vagy épp csak a századszori ismétlésre sikerül valami. Ha erődön felül, kitartóan dolgozol, akkor már vagy "valaki".