Döntések

Néha azt kívánom: bár ne tanulnék ilyen régóta pszichológiát, ne látnék a dolgok mögé, kényelmesen belecsobbannék a sűrűjébe az indulatoknak én is, s nem kívülről nézném... és nem látnám a Janus-arcot a kedves mosoly mögött.

De látom.

Most úgyis árvíz van, a Duna is átláthatatlanul örvénylik, a kisujjadat nem dugnád bele, olyan mocskos.

Hát képzelj el egy ilyen örvénylő pocsolyát, teli az emberi természet legszebbjeivel: féltékenység, versengés, önzés, félelem, kétszínűség, irigység, egymás marcangolása, felnéznek rád, lenéznek téged, vagy épp még a szófordulataidat is átveszik. Állok a pocsolya felett, tűnődöm: most ebbe lépjek bele?

Nekem ez nem kell.

Futok inkább a rámszakadó viharban, villámlásban egyet, az eső lemos mindent, megtisztít, s ahogy a kutya megrázza magát, én is lerázom magamról az összes szennyt.

Nem versenyzek, nem éri meg: méltóságon aluli.

Annyiszor kellett már így döntenem, valamiért ezt az kérdést mindig elém löki az élet: belemenjek a játszmákba, hozzam elő a kegyetlenségemet, amivel bármit el tudok érni, és gyors sikerben lesz részem, vagy kerüljem ki, lépjem át a szennyes pocsolyát, és a hosszabb, munkával teli utat válasszam, ami viszont igazi sikert hoz majd, ha végigjárom? Mindig a másodikat választottam, ha fájt is, ha le is kellett mondanom fontos dolgokról, fontos emberekről.

Inkább maradok tiszta. Maradok önmagam.

***

Egyéb tanulságok:

• 260 db guggolás után (2x130), még ha le is nyújt az ember valamennyire, a lépcsőzés már nem fog annyira jól menni aznap. Mire elfutottam a Tabánba (3 km), lelazult valamennyire a combom, de már az első felfutásnál éreztem, hogy itt mindjárt nyüszögés lesz.
  
  
• Érdemes néha másfele hazamenni (vagy ha visznek, mint ma engem, akkor serényen nézelődni az ablakon kifelé), mert olyan, annyira, oly mértékben király edzőhelyet vettem észre, hogy a nyál összefutott a számban.    Holnap fel is keresem, meglátjuk, mit tudunk kezdeni egymással. Esélyes, hogy A.)  iszonyúan robbanékony, gyors és legyőzhetetlen leszek, ha kihasználom a hely lehetőségeit, vagy B.) meghalok 5 perc után.
  De aztán úgyis feltámadok.
  Aaaahhh, komolyan, olyan challengeket találtam ki arra a helyre egy szempillantás alatt (amíg elsuhantunk mellette), hogy annak a fele sem lesz tréfa.
  
  
• Nincs kifogás, el kell kezdenem intenzíven foglalkozni a jian-nel (kétélű egyenes kard), ha azt akarom, hogy ősszel tisztességes kardforgatást tudjak bemutatni a szintvizsgán. Nagy kihívás ez, mert teljesen a szablyához szoktam: agresszív, szeletelős, tigris-fegyver. A jian viszont finomabb, kecsesebb, elegánsabb mozgást kíván meg, áramló mozdulatok, nem annyira a külső erőre helyezve a hangsúlyt. Ez pont egy olyan terület, amit nekem fejlesztenem kell, szóval jól jön, hogy többek közt ez a fegyver az "anyag" a vizsgára, de az utóbbi időben az edzéseim nagyon elmentek a fizikai erő, teljesítőképesség határainak feszegetése felé - amit iszonyúan élveztem, élvezek -, és erről nehéz visszacsillapodni a türelmes, molyolgatós, egy mozdulatot százszor elismétlős edzéshez. De nincs kívánságműsor, az idő már szép is, és pontosan tudom, hogy képes vagyok rá, hiszen megszámolhatatlan órát töltöttem már egyedül gyakorlással, csiszolgatással a hegyen, a Margitszigeten, itthon
  
  
• Lohan Quan: a formagyakorlat, ami szintén a vizsga része, na ez az, amit aztán tényleg vagy jól, vagy sehogy.   Hosszú, nehéz, gyönyörű. 10 évet vártam rá, varázslatnak tűnt régen, most már láttam sajnos sokszor varázsát vesztve is - meglátjuk, én mit hozok ki belőle.
  
  
• Na meg az örök mumus: az egyensúlyérzékem. Az átlaghoz képest talán már jobb, de még mindig elég gyenge. Valószínű, hogy a szédülékenységem (egyetlen bukfenctől is szédülök, vagy ha felállok, stb.), és talán a rossz szemem is az oka, hogy ingatag vagyok. Most megerőltetem magam, és nekigyürkőzök, hogy javítsam ezt a gyengeségem: kezdem a sima egy lábon állásokkal, csukott szemmel, aztán majd szépen eljutok a slackline-ig.