A bal sípcsontomon annyiszor koppant-csapódott a lánckorbács, hogy olyan, mintha lecsúszott volna a térdem, akkora pukli van rajta. Tegnap nőtt rá ez a bájos kis szilvaszínű gombóc, amikor egy órán át gyakoroltam.
"Kell ez neked?" - kérdezte a napokban jópár ismerősöm, miután lehülyéztek, látva a sebet az orrnyergemen.
Persze, hogy nem élvezem, ha megütöm magam, legszívesebben lábszárvédőben gyakorolnék, annyira tud fájni egy-egy koppanás.
De pontosan tudom, hogy hasonlót játszottam végig a bottal is régesrég, nagyon sokat küszködtem vele, és teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is menni fog nekem a botforgatás.
Vagy épp ott a hegyfutás... először 2-3 percenként megálltam, ki akart szakadni a tüdőm a helyéről, amikor megpróbáltam felkocogni a Gellérthegyre. Amit elvileg kötőjellel írunk, de úgy nagyon nem tetszik, lincseljetek meg bátran.
A lényeg:
Tudom, hogy ha nem adom fel, menni fog előbb-utóbb. Most megszenvedek vele, de akkor majd hihetetlen jó érzés lesz, hogy ösztönösen, rutinból fog menni.
Akarom azt az érzést, hogy pörgetem a láncot, és élvezem a formagyakorlatot, biztosan kezelem a fegyvert, könnyedén jön minden mozdulat. Olyan természetesen, mint most a hegyfutás, vagy a botforgatás.
Szóval igen. Kell ez nekem.
A videót még az EB-n vettem fel, a tradícionális lánckorbács formagyakorlat nem ilyen, itt nagyon elvitte wushu irányába a fiú (pózolás, stb), épp ezért beszéltem bele a felvételbe, nagyon illetlen dolog ez, bánom a bűneimet.
Viszont mindjárt kipróbálok egy szivatós dolgot, amit most találtam ki. Na, abban még nem vagyok biztos, hogy kell-e nekem :) Ha igen, akkor jól leírom utána.
Wushu vagy sem, azért jól tolja a srác, és pörög is, mit állat, szóval riszpekt...
VálaszTörlés