Megbeszéltük D-vel, hogy ma reggel tartok neki Domb edzést, mert a munkarendje miatt a csoportos edzésre nem tud jönni.
D. hajlamos a hisztire, de hihetetlenül aranyos módon. Képes kistányér szemekkel, lefelé görbülő szájjal magyarázni, hogy éppen miért nem megy neki valami. Én viszont kőkegyetlen vagyok, így szeret velem edzeni.
Tegnap este megbeszéltük, hogy ha nem esik az eső, akkor bizony edzünk reggel, még ha vizes a domb, akkor is. Note: "A Domb" egy viszonylag rövid, de nagyon meredek emelkedőre és a körülötte lévő parkra kifejlesztett edzés, egy óra, megállás nélkül, kombinálva a futást és a funkcionális erőnléti gyakorlatokat. A futás a pihenés, csak jelzem.
Reggel már úton volt a lány, amikor felhívott, hogy otthon hagyta a kesztyűjét, és a ekcémás a keze, ésésés...Így hogy menjen majd a tigrisséta?
Körülnéztem, nem találtam neki kesztyűt, 45 másodperc gondolkodás után bedobtam egy nagy törölközőt a táskámba, és meg is volt a terv, mivel váltjuk ki ma a tigrissétát és a többi lefelé jövetelt.
Ugyanúgy megvolt a kar-has-hát terhelés is, nem úszott meg semmit D.
Már azért büszke voltam D-re, mert bevállalni hétfő reggelre egy magánedzést a dombon, ahol csak őt fogom hajtani, és egy pillanatra sem tud csalni - ez hősies dolog.
10 perc után eleredt az eső.
És mi folytattuk az edzést.
A Domb nagyon meredek, és persze csúszott - így kontrollal, lassabban, de megcsináltuk a gyakorlatokat, a békázástól kezdve a kedvenc összetett feladatomig.
D. mellett csináltam én is, bár nem volt tervben, hogy edzek, de ilyen szituban nem hagyja az ember egyedül küzdeni a másikat.
Egészen másképp, komolyabban dolgoznak ilyenkor az izmok: az egész láb, törzs, de még a talp is azon dolgozik, hogy stabilizáld, megtartsd magad. Dolgoznak a mélyizmok, fejlődik a testkontroll, a tudatosság: muszáj helyesen csinálnod, különben a vizes emelkedőn reménytelenül pofára-hasra-hátsóra esel.
"Nagyon fáj."
"Nem megy".
"Nem bírom."
"Csak egy perc.."
Ezeket hallottam olykor D-től, de csak elvétve, általában csendben, koncentrálva küzdött.
Na meg ezekre a válaszom úgyis csak annyi: Nem érdekel.
És folytatta, a szakadó esőben is, szarrá ázott ruhában kitartva a planket, futva a köröket, guggolva...
Én imádok ilyen (tavaszi, nyári, nyárvégi) esőben edzeni, de belőle ezt pár hónapja még nem néztem volna ki.
Nem érdekelte, hogy leázik a szemfesték, hogy a törölköző is csurom víz, sár már alatta, hogy megcsúszik az emelkedőn, a sárba térdelve.
Nem érdekelte, hogy most lehetne egy "fenszi" edzőteremben is.
Én pedig nem hagytam, hogy feladja, amikor megállt volna, mert égett az izom, mert túl meredeknek tűnt a domb. És mindig felért, minden feladatot végigcsinált, gőzölgött a trikója az esőben, ahogy remegő karokkal nyomta a fekvőtámaszokat, néha sírásra görbülő szájjal.
De a végén nevetett, és joggal volt büszke magára.
"Mert ha ezt most így meg tudtam csinálni... akkor bármit."
És ment dolgozni.
D. elé a következő hetekben gördíthet az élet akármilyen nehéz feladatot, munkát... Ezzel a hozzáállással meg fog küzdeni vele.
Gyakorlatilag ez a legfontosabb célja az én edzéseimnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése