Tegnap kimentem a Margitszigetre futni, ez is csak félévente egyszer történik meg.
9 körül értem oda, már sötét volt.
Elvileg mostanság egy szatír tevékenykedik aktívan a szigeten, szóval törpölgettem rajta, hogy mi lesz, ha találkozok vele.
Végül nem futottunk össze, bár nekem Garrett zenélt a fülembe, szóval akár még az is lehet, hogy közben ő futott utánam meztelenül, trágárságokat kiabálva, csak én meg nem hallottam.
Félúton eszembe jutott, hogy vajon mit tennék, ha egyszer csak előbukkanna egy bokor mögül. Hát... Őszintén szólva, amilyen lendületben voltam, amilyen robbanékony, feszült hangulatom volt, sajnos esélyes, hogy ha elém toppant volna, akkor nem futok el előle.
Akkor tudok gyorsan futni, ha van "nyulam", akit követhetek. Most nem volt, 26 perc alatt futottam le a kört.
Utána odabaktattam még a szökőkúthoz, nem láttam még így felújítva.
A fejem pedig telis-tele gondolatokkal.
Hihetetlen, hogy képes vagyok hónapok óta kínlódni egy lépésen. Kérdésen. Franc se tudja min.
Mert hát sokat veszíthetek. És fogalmam sincs, mennyit nyerhetek.
Pedig így kéne, szabadon, félelem nélkül: a gyerkőc le se tojja, hogy ő kicsi, és a palánk magasan van.
Talán akkor veszítjük el a gyermeki szabadságunkat, amikor - a tapasztalatok hatására - elkezdünk mérlegelni, és a szív versus ész dilemmákban az utóbbi javára dönteni, a spontán késztetésből fakadó tettek helyett a hosszútávú érdekeket nézni. Bizonytalanért már nem kockáztatni a biztosat.
Bölcsek leszünk? Fene tudja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése